Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Jelenlét és kisugárzás (Kelet-magyarországi Írócsoport)

 

A művészeti szövetségek területi egységeit bemutató sorozatunkban a Magyar Írók Szövetsége Kelet-magyarországi Csoportjához látogatunk. Kérdéseinkre Görömbei And­rás irodalomtörténész, a csoport titkára válaszol.

(Forrás: Internet)

  • Egy muzsikust felsőfokú tanulmányai képesítenek arra, hogy tagja lehessen a zene­mű­vészek szövetségének, de íróvá senkit nem tesz az egyetemi diploma. Kik alkotják hát az író­cso­portot? Rendezvényeikre többen meghívást kapnak, amiből arra következtetünk: ön tágab­ban értelmezi az „íróság" fogalmát.

– Csoportunk hivatalosan az írószövetség itt élő magjaiból áll. Összesen huszonketten vagyunk, fele-fele arányban szépírók és kritikusok. Az utóbbiak száma országos viszonylatban nálunk a legmagasabb, köszönhetően a Barta János nevéhez fűződő irodalmi iskola hatásának és az egyetem közelségének. A tagság kérdését egyébként én valóban tágabban értelmezem, mert egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy egy tehetséges pályakezdő írásai érték­telenebbek írószövetségi jogosítvánnyal rendelkező társaiénál. Ezért is támogatjuk az Alföld Stúdiót, amely immár negyedik antológiája megjelentetésére készül. A stúdió munkája szép hagyomány Debrecen irodalmi életében; érvényességét mutatja, hogy az antológia szereplői túlnyomórészt bekerültek az ország irodalmi életébe. Nem titkolt önző szándék is vezet abban, hogy írószövetségen kívüli tagokat is meghívunk rendezvényeinkre: a találkozókon, a vitákon így több szempont érvényesülhet, s fontosnak tartom, hogy szembesüljünk a fiatalok kihí­vá­sával.

  • Szavaiból az derül ki, hogy a csoport ténykedésében meghatározó szerepet játszanak az összejövetelek, a tematikus viták, amelyeken gyakran látnak vendégül jeles írótársakat, illetve megtárgyalják a tagok új könyveit. Nem okoz-e törést a csoport létében a különböző nem­ze­dékek eltérő szemlélete?

– Más helyekkel ellentétben nálunk nincs elkeseredett szembenállás a nemzedékek között; a fiatalok és az idősek egyfajta rninőségeszmény jegyében találkoznak. Ebben van bizonyos nemes konzervativizmus: az öregek kényszerűen toleránsak az újító törekvésekkel, de a fiatalok is tapasztalni kénytelenek, hogy az öregek hagyományos szemléletének van ereje, létjo­go­sultsága, mert nagy kultúra áll mögötte. Elnökünk, Kiss Tamás hatalmas ismeretanyaga, az irodalom kiválóságaihoz fűződő személyes kapcsolata például feltétlen tiszteletet parancsol. Igen, kiegyensúlyozottságot ad az, hogy az öregekben Debrecennek valóságos kultusza él. A fiatalok csodálják ezt, de nem tudnak osztozni benne. Annak idején én is a provincializmus jelének tartottam, míg rá nem jöttem, hogy rengeteg értéket mutat fel a város múltjából, hagyo­mányaiból, szellemiségéből. A közegnek tehát kétségtelenül hatása van a szemlélet formáló­dására, mégpedig a kiegyenlítődés irányában. Ez olykor visszafogja a szélsőségesebb kísérle­tező kedvet, másrészt viszont gazdagabbá, összetettebbé teszi a szemléletet.

  • Debrecent sokan úgy tartják számon, mint a népi-nemzeti gondolkodás, a realista iroda­lomfelfogás egyik bástyáját. Figyelembe véve napjaink társadalmi folyamatait, a szá­zad­vég civilizációs jegyeinek (fogyasztói irányultság, teljesítmény-centrikusság, kozmopolitizmus a tájékozódásban) térnyerését, óhatatlanul adódik a kérdés: vajon mennyire adekvát ma ez a szemlélet?

– Nagyon fontosnak tartom ezt a kérdést magam is, bár nem biztos, hogy kielégítő választ tudok rá adni. Mindenekelőtt: csoportunk színesebb annál, hogy ez a meghatározás kizá­ró­la­gosan tó érvényes volna rá; néhányan – az elméleti érdeklődésűek és az avantgárd be­ál­lí­tottságúak közül bizonyára tiltakoznának is a kategória használata ellen. A helyzet valóban különös: a népben-nemzetben gondolkodó realista irodalomfelfogás bizonyos értelemben akár államilag is támogatott irányzat lehetne, ugyanakkor az az érzésem, hogy országos viszony­latban sajnos defenzívába került. Ennek sok oka van. Többek között az, hogy azok a nagy nem­zedékek (Illyésék, Németh Lászlóék, Nagy Lászlóék), amelyek ezt európai színvonalon kép­viselték, már nincsenek, vagy alig vannak jelen, illetve hasonlóan nagy erejű folytatása csak az országhatárokon kívül (például Sütő András) látszik. Kapcsolatban van ez kapkodó kul­túránkkal, illetve kulturálatlanságunkkal, a televízió uralmi helyzetével, a krímikultusszal, az érdekesség hajhászásával is, ami mind gátja a hagyományosabb, realista szemlélet befoga­dá­sának. Az irodalomban is annak van keletje, ami kihívó, ami a játékosságot helyezi előtérbe. A realista szemléletet, amely a nemzeti önismeret szempontjából óriási erőt jelenthet, én vál­tozatlanul rendkívüli értéknek tartom; olyannak, ami a magyar kultúra folytonosságába épülve a legfontosabb irányzattá kell, hogy váljon. Hiszen a művészet és az irodalom elsődleges fela­data mégiscsak az, hogy az életről adjon képet.

  • Vajon az írócsoportban mennyire van meg ez utóbbinak, az Európa-horizontú szem­léletnek a képessége?

– Az a törekvésünk, hogy ebben a városban minél több vitathatatlan értékű esemény tör­ténjen. Azért, hogy ne legyen külön lefokozó mérték. Szerintem kultúrában, tájékozottságban, szemléleti erőben ez a gárda hajszálnyival nincs hátrányban. De tagadhatatlan, hogy bár cáfoljuk a vidékiség komplexusát, a fővárostól távoli lét nagyfokú hátránnyal jár. Nem a szemléletben, hanem a lehetőségekben. Ugyanilyen képességekkel egy pesti író vagy kritikus sokkal inkább az érdeklődés középpontjában áll. Csak jobban jár, aki innen elmegy. A könyvkiadásban például szinte lehetetlen a kapcsolatokat ápolni a személyes jelenlét nélkül.

  • Mit tehet a csoport e hátrányok mérsékléséért?

– Tenni nem nagyon tudunk, mert tiltja szemérmességünk. Nincs arra képességünk, hogy értékeinkkel házaljunk. Nem tehetünk mást, mint hogy minél színvonalasabban végezzük mun­kánkat.

  • Nem luxus ezzel beérni, akármennyire diktálja is ezt az erkölcsi érzék?   Hiszen az üresen maradó helyekre azonnal benyomulnak mások, akiknek nincsenek ilyen skrupulusaik!

– De, biztos, hogy az. Lehet, hogy baj összes erőnket a munkánkra fordítani, s ezekről a kérdésekről tapintatosan hallgatni. Valóban nem kellene szerénykedni, hanem még nagyobb mértékben részt venni az országos tanácskozásokon, fórumokon, mert sokszor meggyőződ­hetünk   arról, hogy a bennünk lappangó kisebbségi érzés alaptalan. Azt hiszem, az éltet ben­nünket, hogy hiszünk az igazi minőség érvényre jutásában.

  • Ha az írócsoportra gondolunk, képzetünkben azonnal melléje társul az Alföld neve is, bár a folyóirat a megyei tanács, s nem az írószövetség lapja. Miképpen fogadják a csoport tagjai azt a tényt, hogy az Alföld nem debreceni, hanem Debrecenben szerkesztett országos folyó­iratnak deklarálja magát?

– Mint mondtam, csoportunk nem egységes társaság, tehát ezt is különbözőképpen ítélik meg. Nekem meggyőződésem, hogy az Alföld koncepciója csak s segíti a helyi irodalmi életet, a debreceni szellem továbbélését. Önmagunkat tennénk lehetetlenné, ha szűk helyi vállal­kozássá kívánnánk formálni. A provincializmus elleni legjobb küzdelemnek azt tartom, hogy nincs helyi mérték – csak helyi érték. Egyes írótársaink korábban felpanaszolták, hogy a lap nem támogatja az itteni alkotókat. Emiatt elég sok ütközés volt, egy időben szemben állt az írócsoport és az Alföld, de ez már teljes mértékben a múlté.

  • A debreceni irodalmi élet folytonossága szempontjából alapvető fontosságú az itt kibon­takozó tehetségek felkarolása, útjának egyengetése. Mi kívántatna ahhoz, hogy szépreményű íróemberek nagyobb számban kössenek meg ezen a tájon, hogy itt teljesedjék ki írói pályájuk? Az elmondottakon túl mivel járulhat ehhez hozzá az írócsoport?

– Utaltam már arra, hogy szellemi értelemben nem érezzük magunkat vidékinek. A közegteremtés érdekében lényeges, hogy jelentős kollégák rendre megforduljanak közöttünk. Így volt vendégünk többek között Csoóri Sándor, Kányádi Sándor, Gál Sándor, Kallós Zoltán, Turczel Lajos. S ha ezek a találkozások túlmutatnak önmagukon, akkor egy fiatal nem érezheti hátrányban magát. A vidékiségnek előnyeit kell kihasználni, nem a hátrányait panaszolni. Ter­mészetesen állandó, eleven kapcsolatban a fővárossal és más megyékkel. Én úgy érzem, meg­van a folytonosság. Azt nem mondhatnám, hogy szépírók hadai sorakozhatnának közöttünk, de van belőlük annyi, amennyi egy tájegységtől kitelik. 1984-ben például írócsoportunk tagjainak húsz könyve jelent meg. Létszámban ugyan kevesen vagyunk, de hatásban, szellemi kisugár­zásban annál messzebb érünk.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)