Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Jelet hagyni (Németh Lajos: Kondor Béla)

 

Ki volt Kondor Béla? Félő, hogy ma, négy évvel „tragikus hirtelenségű” halála után sem teljesen indokolatlan a kérdés.

A magyar szellemi élet alapvető irodalom-centrikussága mindig is megnehezítette a többi művészeti ágakban keletkezett értékek kellő méltánylását: középszerű írók nevét és műveit többen ismerik, mint például a képzőművészetben egyetemes érvénnyel alkotó eredeti tehetségek monogramját. Kondor Béla neve is valószínűleg csak a szakmabeliek és a szűk értők körében vált fogalommá; a szélesebb tömegek vajmi keveset sejtenek munkásságának jelentőségéből. Pedig Kondor univerzális zseni volt: torzóban maradt, de így is korszakalkotó életműve egyértelműen bizonyítja ezt. Fülep Lajos, a szigorú ítéleteiről ismert kritikus többször is hangoztatta: ha Kondor nem magyarnak születik, akkor talán nem Picasso, hanem Kondor koráról beszélne a művészettörténet.

Ez a felismerés vezethette a Corvina Kiadót, amikor népszerű sorozatában, a Bernáth, Egry, Barcsay, Domanovszky művészetét bemutató albumok után megjelentette a Kondor Béláról szólót Németh Lajos tollából. Aligha van jogunk kételkedni abban, hogy a leg­ille­tékesebb vállalta a rendkívül nehéz, de nemes feladatot: elemezni s értékelni, az egyetemes művészet viszonylatában elhelyezni Kondor országhatárokon túllépő, bonyolult és sokrétű életművét. Németh Lajos avatott tollal oldotta meg ezt a feladatot: értő (és féltő) gonddal vezeti be az olvasót Kondor művészetének rejtelmeibe; írásának tárgya nem csupán a képzőművész és ob-jektiválódott alkotásai – hanem az ember is: a maga elé hatalmas célt tűző, s annak megvalósításával küszködő alkotó ember. Problémavilágát tökéletesen, belülről is ismerve bontja ki Kondor „filozofikus világképű művészetének" lényegét Németh; ám a személyes ismeretségből következő elfogultság sehol nem megy az objektivitás rovására. Sőt, a személyes kapcsolat emléke szerencsésen, igen humánusan jelentkezik: végig azt érez­hetjük, hogy a tanulmányt is ember, s nem csupán műítész írta. Rendkívüli felké­szültséggel, hallatlanul pontos fogalmazással és tömörséggel arra törekedve, hogy a bonyolultat érthetően fejezze ki. Így ismerteti meg az érdeklődőt a kondori életmű történelmi, társadalmi és lelki dimenzióival, Kondor művészetének motívumkörével és szimbólumrendszerével, világa belső törvényeinek formai megvalósulásával.

Mindössze 41 évet élt Kondor Béla, ez az „autentikus tragikus zseni" – alig túl a ne­gyedik X-en „visszavette önmagát" (Császár István). Érdemes lenne egyszer elgondolkodni azon, hányan, s miért vették vissza önmagukat az elmúlt tizenöt évben. Nem tudjuk, Kon­dornál mi volt az ok; mint Németh írja, „megharcolt és kifacsart élet után ment el, ördögeitől űzötten, legyőzve okot és megveretvén általuk".

Pedig kevesen vannak a kortárs művészetben, akik az emberi valóságot ennyire csupán értékvalóságként tudnák elképzelni, mint Kondor tette. Számára a művészet egzisztenciális értelmű volt; az embert ontológiai státusából fakadóan értékteremtő lényként fogta fel, az önmagáért való, pusztán biológiai lét az ő szemében egyenlő volt a nemléttel. Azt vallotta, hogy a művészet az emberi nem önmegismerésének a forrása, az autentikus létnek a rep­re­zen­tánsa; a megismerés pedig nem tétlen szemlélődés, hanem a valódi tényezők és lehetőségek felfedezésén keresztül történő önmegvalósítási folyamat.

Kondor grandiózus vállalkozással kötelezte el magát: az emberiség társadalmi maga­tartástípusainak képzeletbeli drámai szituációban való megjelenítésével, az emberiség törté­netének, a társadalomnak tragikus-groteszk rajzával és az emberi lélek bugyrainak fel­tá­rásával. Az a morális és társadalmi-történeti problémakör, amelyre választ keresett művé­sze­tében, csak nagy dimenziójú világképre alapozott, szigorú szerkezetű rendszerben tárulhatott fel. Kondor ezért sajátos világot akart teremteni, olyan egyszerre egyénivé és kollektívvá váló mitológiát, amelynek belső törvényrendje, logikája, saját ikonográfiája van. Különböző korok, kultúrák motívumait és történéseit élesztette újjá sajátos áthangolásban, összekapcsolva az egyéni élményvilág mélyrétegeiből fakadó, szimbólumokká tömörülő képzetekkel. Mindezt „bonyolult szövevénybe, kapcsolathálózatba szövi, amely épp összetettsége révén válhatott a világlabirintus tükrözőjévé.” Kondor az európai kultúra nagy moralistáinak útját követte – állapítja meg Németh –, hogy a parabolák nyelvén hol szürreális jelentéskapcsolatok rejt­vényszerű szövevényében, hol a régi mítoszok újszerű értelmezésével fogalmazza meg ítéletét az „Emberiség Történelmi Viselkedéséről", illetve, ami ettől elválaszthatatlan, az emberi egzisztenciáról. Ítélete tragikus ihletésű, ám egyértelműen elkötelezett, az emberi védelme, dimenziója pedig történeti: összegeződik benne a kollektív és az egyéni tapasztalat.

Angyal, ördög, költő című versében így ír Kondor: „A por, a szél, és a víz munkája belepi utolsó épületeinket, útjainkat, alkotmányainkat. Tudom, lesznek művészek (és ebben áll életem reménye), akik – fogyó életük növekvő lázában – igyekeznek majd akár évmilliókra szóló nyomot hagyni anyagban, jelrendszerben. Tartósan és cáfolhatatlanul, az utánunk vagy máshonnan jövő értelmes lények számára. Jelet hagyni, hogy voltunk és elbuktunk, de lényünkben és e jelekben a magyarázat. A tanúság. Művészet lehet csak."

Kondor Béla elment, de jeleit kitörölhetetlenül itt hagyta közöttünk.

(Hajdú-bihari Napló, 1976)