Művek és alkotók
Ugyan már jó hónapja befejeződött, de eredményeiben még nem összegződött a tavaszi fesztivál idei rendezvénysorozata.
Az elsősorban idegenforgalmi szempontból szerveződött, főként külföldieknek szánt bemutatók, hangversenyek, kiállítások időben persze nem korlátozódtak március második harmadik hetére; akad köztük olyan is, mégpedig a jelentősebbek közül, amely a nyár végéig várja a látogatókat. Ilyen az országos képzőművészeti kiállítás, André Kertész fotókiállítása és a Kondor Béla életművét bemutató gyűjteményes tárlat. A maga nemében mindegyik rendkívüli élmény az érdeklődőknek.
Különbözőség
A Műcsarnok összes terme sem volt elég az országos képzőművészeti kiállítás több mint négyszáz alkotásának testre szabott elhelyezésére. A zsúfoltság leginkább a grafikákat és plasztikákat érinti kellemetlenül; no és a nézőt, akinek a tömérdek művet, gondolatot, törekvést, stílust figyelve élőbb-utóbb fájni kezd a feje. A szakkritika már megvonta a seregszemle mérlegét – de vajon milyen tanulságokkal szolgálhat ez a bemutató a művészettörténeti háttérismeretek nélkül szemlélődő, pusztán rokonszenvből érdeklődő átlagnézőnek?
Azt hiszem, alapvető zavarokat okoz értékítéletében. Míg egy vers vagy egy zenemű különösebb iskolázottság nélkül is képes esztétikai élményt szerezni a hallgatónak, addig a képzőművészet ma jelenlevő hihetetlenül széles skálájának ilyetén felvonulása legfeljebb önnön értékelő képességének relatív voltára ébreszti rá a nézőt. Nem a nagy művek okozzák a fejtörést, mert azok (mint itt Barcsay Jenő két gyönyörű nonfiguratív táblaképe) sajátosságaik révén általában mégis kitűnnek. Gondot a nem igazán kiemelkedő, „csak’’ jó, vagy középszerű alkotások mérlegelése kelt; mert amikor ilyen mennyiségben sorakoznak az ember szeme előtt a falon, akkor objektív mérce (stílusismeret, történelmi dimenziók) híján a szubjektív benyomások válnak meghatározóvá, és bizony megtörténhet, hogy egy kiemelkedőnek vélt képről a szakkritika kimutatja: önismétlés vagy közönséges epigonizmus. Ezért hát óvatos az ember; különösen, ha nincs egy szabad napja arra, hogy alaposabban is tanulmányozhassa a látottakat. Ítéleteit úgyis befolyásolják a nevek, vagy a némely képek alatt lógó kereskedelmi árcédulák a maguk 40-50 ezer forintos összegeivel. Tudomásul kell venni, hogy az esztétikai és a piaci, illetve ismertségi érték nem mindig fedi egymást. Ez ugyan nem új keletű felfedezés, de az elkövetkezendő időkben valóságtartalma kézzelfoghatóbban érzékelhetővé válik majd, és csak tovább tetézi a gyanútlan érdeklődő értékmeghatározó gondjait.
Mert egyre inkább a drága tűnik majd fel értéknek, és az árat jelentős mértékben a divat és az eladhatóság szempontjai határozzák meg. A képzőművészet egyre inkább a tőkebefektetés alanyává válik, s jóllehet ez segítheti a természetes kiválasztódást is, az árak és a bérek viszonyának alakulását ismerve megjósolhatóan megfoszt egyes rétegeket attól, hogy belső esztétikai szükségleteik kielégítésére vásárolhassanak lakainkba festményeket. Számukra maradnak a múzeumok és az efféle, bizonytalan belső érzéseket szülő kiállítások – no és az otthoni falra a színes poszterek. Azok legalább garantált, művészettörténetileg is szavatolt minőségükkel pótolhatják a művek hiányát.
(Zárójelben idekívánkozik, hogy a tárlaton összesen két megyei művész – Váró Márton és Égerházi Imre – nevével találkoztam. Ez akárhogy nézzük is, nem túl kedvező arány.)
Egység
Amit sokféleségével, áttekinthetetlenségével elfed, nivellál az országos szemle, azt egyneműségével megadja a másik két kiállítás. Ez pedig nem más, mint a tehetség, a rendkívüli nagyság azonnal felismerhető jelenléte. Igaz, ehhez nem egy vagy két, hanem több tucat, illetve több száz mű vezeti el a nézőt; mégis jólesően veszi tudomásul, hogy a hiba talán mégsem a néző készülékében van.
André Kertész évtizedeket átölelő fotói előtt tarkállik a tömeg a Vigadó galériájában. Ilyen érdeklődést nem csiholhat önmagában semmilyen nagyszabású propaganda; itt valamire ráéreztek az emberek. Egy költővel találkozhatnak a fülledt teremben; olyan művésszel, aki nem versbe foglalja, hanem fényképen örökíti meg mindazt, amit szeme a világból észrevesz. Mert André Kertészt mindenekelőtt a szeme tette korunk egyik legjelentősebb fotósává; ez a látószerv, amellyel mindenben fel tudja fedezni a poézist, a lírát vagy a mosolygós humort; legyen szó háborúról, nagyvárosi utcákról vagy éppen szállodákról. Döbbenetes élmény követni eljárásmódját, ahogy a kontrasztokra és a formák harmóniájára érzékenyen kiemeli a nagy egészből a jelentéssel és önmagán túlmutató tartalmakkal bíró részeket, az egyszerű és elemi összefüggéseket, amiket mindenki lát, de nem mindenki vesz észre.
Ezzel az alkotásmóddal gyökeresen ellentétes Kondor Béláé. A Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményes kiállítása – az eddigi legteljesebb Kondor-anyag – egy, a világot mint élmény- totalitást megszenvedve befogadó, önmaga vívódásain átlényegítő vizionárius művekben újrafogalmazó, tragikus alkatú művész heroikus küzdelmének állít emléket Az ötvenes-hatvanas évek magyar társadalmi valóságának ellentmondását átérezve Kondor eljutott az univerzumban élő ember egyetemes létkérdéseinek megfogalmazásáig A teljességgel szembesülő gyötrelmes akarat a tudomány, a technika és a képzelet reális-fantasztikus birodalmába rögzítette az alkotó elmét, s erről a magaslatról kapott igazi történelmi dimenziót a hirtelen lezárult életmű. Nem a mesterségbeli tudás szakszerű jelenléte, hanem ez a hatalmas elszánás, a magányos, reménytelen, de emberi küzdelem s a gondolat sugárzó ereje keríti hatalmába az embert ezen a kiállításon; tanulságul sugallva, hogy nagy művészet csakis önálló világlátás jegyében születhet.
Ez avatja Kondor Bélát is képzőművészetünk klasszikusává.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)