Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Művek és alkotók

 

Ugyan már jó hónapja befejeződött, de eredményei­ben még nem összegződött a tavaszi fesz­tivál idei ren­dezvénysorozata.

Az elsősor­ban idegenforgalmi szem­pontból szerveződött, fő­ként külföldieknek szánt be­mutatók, hangversenyek, ki­állítások időben persze nem korlátozódtak március má­sodik harmadik hetére; akad köztük olyan is, mégpedig a jelentősebbek közül, amely a nyár végéig várja a látoga­tókat. Ilyen az országos kép­zőművészeti kiállítás, André Kertész fotókiállítása és a Kondor Béla életművét be­mutató gyűjteményes tárlat. A maga nemében mindegyik rendkívüli élmény az érdek­lődőknek.

Különbözőség

A Műcsarnok összes terme sem volt elég az országos képzőművészeti kiállítás több mint négy­száz alkotásának testre szabott elhelyezésére. A zsúfoltság leginkább a grafikákat és plasz­ti­kákat érinti kellemetlenül; no és a nézőt, akinek a tömérdek művet, gondolatot, törek­vést, stílust figyelve élőbb-utóbb fájni kezd a feje. A szakkritika már megvonta a seregszemle mérlegét – de vajon milyen tanulságokkal szolgálhat ez a bemutató a művészettörténeti háttéris­meretek nélkül szemlélődő, pusztán rokonszenvből ér­deklődő átlagnézőnek?

Azt hiszem, alapvető zava­rokat okoz értékítéletében. Míg egy vers vagy egy zene­mű külö­nösebb iskolázott­ság nélkül is képes esztétikai élményt szerezni a hallgató­nak, addig a kép­zőművészet ma jelenlevő hihetetlenül széles skálájának ilyetén fel­vonulása legfeljebb önnön értékelő képességének relatív voltára ébreszti rá a nézőt. Nem a nagy művek okozzák a fejtörést, mert azok (mint itt Barcsay Jenő két gyönyö­rű nonfiguratív táblaképe) sajátosságaik révén általá­ban mégis kitűnnek. Gondot a nem igazán kiemelkedő, „csak’’ jó, vagy középszerű alko­tások mérlegelése kelt; mert amikor ilyen mennyi­ségben sorakoznak az ember szeme előtt a falon, akkor objektív mérce (stílusisme­ret, történelmi dimenziók) híján a szubjektív benyo­mások válnak meghatározó­vá, és bizony megtörténhet, hogy egy kiemelkedőnek vélt képről a szakkritika kimu­tatja: önismétlés vagy kö­zönséges epigonizmus. Ezért hát óvatos az ember; kü­lönösen, ha nincs egy szabad napja arra, hogy alaposab­ban is tanulmányozhassa a látottakat. Ítéleteit úgyis be­folyásolják a nevek, vagy a némely képek alatt lógó ke­reskedelmi árcédulák a ma­guk 40-50 ezer forintos összegeivel. Tudomásul kell venni, hogy az esztétikai és a piaci, illetve ismertségi ér­ték nem mindig fedi egymást. Ez ugyan nem új keletű felfe­dezés, de az elkövetkezendő időkben valóságtartalma kézzelfoghatóbban érzékelhető­vé válik majd, és csak to­vább tetézi a gyanútlan ér­deklődő értékmeghatározó gondjait.

Mert egyre inkább a drága tűnik majd fel értéknek, és az árat jelentős mértékben a divat és az eladhatóság szempontjai határozzák meg. A képzőművészet egyre in­kább a tőkebefektetés ala­nyává válik, s jóllehet ez segítheti a természetes ki­választódást is, az árak és a bérek vi­szo­nyának alaku­lását ismerve megjósolható­an megfoszt egyes rétegeket attól, hogy belső esztétikai szükségleteik kielégítésére vásárolhassanak lakainkba festményeket. Számukra ma­radnak a múzeumok és az efféle, bizonytalan belső érzéseket szülő kiállítások – no és az otthoni falra a szí­nes poszterek. Azok legalább garantált, művészettörténetileg is szavatolt minőségük­kel pótolhatják a mű­vek hiányát.

(Zárójelben idekívánkozik, hogy a tárlaton összesen két megyei művész – Váró Márton és Égerházi Imre – nevével találkoztam. Ez akárhogy nézzük is, nem túl kedvező arány.)

Egység

Amit sokféleségével, átte­kinthetetlenségével elfed, ni­vellál az országos szemle, azt egyne­műségével megadja a másik két kiállítás. Ez pedig nem más, mint a tehetség, a rendkívüli nagyság azonnal felismerhető jelenléte. Igaz, ehhez nem egy vagy két, hanem több tucat, illetve több száz mű vezeti el a né­zőt; mégis jólesően veszi tu­domásul, hogy a hiba talán mégsem a néző készülékében van.

André Kertész évtizedeket átölelő fotói előtt tarkállik a tömeg a Vigadó galériájá­ban. Ilyen érdeklődést nem csiholhat önmagában semmi­lyen nagyszabású propagan­da; itt valamire ráérez­tek az emberek. Egy költővel ta­lálkozhatnak a fülledt te­remben; olyan művésszel, aki nem versbe foglalja, ha­nem fényképen örökíti meg mindazt, amit szeme a vi­lágból észrevesz. Mert André Kertészt mindenekelőtt a szeme tette korunk egyik legjelentősebb fotósává; ez a látó­szerv, amellyel minden­ben fel tudja fedezni a poézist, a lírát vagy a mo­solygós humort; legyen szó háborúról, nagyvárosi utcákról vagy éppen szállo­dákról. Döbbenetes élmény követni eljárásmódját, ahogy a kontrasztokra és a formák harmóniájára érzékenyen ki­emeli a nagy egészből a je­lentéssel és önmagán túlmu­tató tartalmakkal bíró része­ket, az egyszerű és elemi összefüggéseket, amiket min­denki lát, de nem mindenki vesz észre.

Ezzel az alkotásmóddal gyökeresen ellentétes Kon­dor Béláé. A Magyar Nem­zeti Galéria gyűjteményes kiállítása – az eddigi leg­teljesebb Kondor-anyag – egy, a világot mint élmény- totalitást megszenvedve be­fogadó, önmaga vívódásain átlényegítő vizionárius mű­vekben újrafogalmazó, tragi­kus alkatú művész heroikus küzdelmének állít emléket Az ötvenes-hatvanas évek magyar társadalmi valóságá­nak ellentmondását átérezve Kondor eljutott az univer­zumban élő ember egyetemes létkérdéseinek megfogalma­zásáig A teljességgel szem­besülő gyötrelmes akarat a tudomány, a technika és a képzelet reális-fantasztikus birodalmába rögzítette az alkotó elmét, s erről a ma­gaslatról kapott igazi törté­nelmi dimenziót a hirtelen lezárult életmű. Nem a mes­terségbeli tudás szakszerű jelenléte, hanem ez a hatal­mas elszánás, a magányos, reménytelen, de emberi küz­delem s a gondolat sugárzó ereje keríti hatalmába az embert ezen a kiállításon; tanulságul sugallva, hogy nagy művészet csakis önálló világlátás jegyében szület­het.

Ez avatja Kondor Bélát is képzőművészetünk klasszi­kusává.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)