Szórakoztató zene
„Mi vagyunk az igazi húsvér muzsikusok, akik – mint valaha tanítók a faluban – a kultúra egy szeletének közvetítői vagyunk a vendéglátóiparban. Igaz, ennek a kultúrának a nívója nem feltétlenül magas, de ízléses előadásunkkal, magatartásunkkal sokat emelhetünk rajta. Nem vitatható, hogy a magyar népesség döntő többsége számára mi vagyunk a művészet egyetlen elérhető és hozzáférhető képviselői, akiknek a hallgatóságra tett befolyása bizonyára sokkal nagyobb, mint ahogy azt általában elképzelik."
Az idézet lelőhelye az Országos Szórakoztatózenei Központ időszaki lapjának legutóbbi száma, szerzője egy vendéglátó-ipari muzsikus, aki önvallomással felérő írásával arról beszél, hogy mit tesz szórakoztató zenésznek lenni. Azaz olyan foglalkozású embernek, aki „nem igazi dolgozó, de nem is igazi művész" a közönség szemében. Ez a megítélés jellemző a szórakoztató zene és a szórakoztató zenészek státusára. Nálunk, ahol igen éles a határvonal a tömegkultúra és az ún. „magas" vagy „elit" művészet között, a társadalmi nyilvánosság fórumain a szükségesnél kevesebb szó esik a köztes kategóriákról. Pedig az életmód változásaival megnőtt a szórakozás szerepe, és az is a kulturáltság fokmérője, hogy szórakoztatás tömegméretekben milyen színvonalon folyik. Nagy igazság van abban a felismerésben, amit muzsikusunk is megfogalmaz; hogy tudniillik, magas művészet ide vagy oda, az emberek döntő többsége kizárólag vendéglátóhelyeken találkozik élő zenével. Ez akkor is tény, ha a magas kultúra művelői nem vesznek róla tudomást. Ha pedig ezt továbbgondoljuk, könnyen beláthatjuk a vendéglátóipari zenélés létének jelentőségét.
A szórakoztatózenélés nagy öregje, az azóta elhunyt Kertész Kornél úgy emlékezett vissza a háború előtti időkre, mint amelyek aranykort hoztak a vendéglátóipari zenébe. A magas követelmények sokoldalú képzettséget kívántak a zenészektől; nem véletlen, hogy sokan közülük zeneakadémiát is végeztek. A szalonzenekarok repertoárja közkeletű daloktól az operairodalom népszerű betéteiig terjedt igen széles skálán, s az előkelő szállodákban igazi hangszeres mesterek játszottak a közönség kedvére. Sokuk tehetségéből arra is futotta volna, hogy koncertező művészekké vájjanak, de alkatilag közelebb állt hozzájuk a kapcsolatteremtésnek ez a közvetlenebb formája. Úgy is fölfoghatjuk, hogy aprópénzre váltották képességeiket, de talán helyesebb megközelítés, ha azt mondjuk, képzettségükkel, zenei műveltségükkel emelték a szalonzenekarok nívóját.
Ehhez képest mi a helyzet ma? Tévútra vezet az összevetés, hiszen azóta megváltozott a vendéglátás jellege, struktúrája. Kevesek kiváltságából mindenki számára elérhető objektumokká váltak a vendéglátóhelyek, s a tömegesedés módosította a szórakoztató zenével szemben támasztott igényeket is. 1984 januárjában az országban 1724 zenés vendéglőben és presszóban 4300 muzsikus szolgáltatta a talpalávalót; számuk a nyári idényben közel ezerrel megemelkedett. Nem kétséges, hogy a szórakoztató zenélés színvonalát döntően a vendéglátás szín-vonala határozza meg: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. S mint ahogy a vendéglátóhelyek skálája a falusi kocsmától a Hilton Szállóig terjed, úgy vannak különbségek az alkalmi „bandák" és az elit szalonzenekarok tudása, felkészültsége között is. Az biztos: a muzsikusok közvetítésére és oktatására hivatott, idén 25 éves Országos Szórakoztatózenei Központ egységes követelményrendszerrel igyekszik fejleszteni a szórakoztató zene műsorpolitikáját, játékstílusát, a muzsikusok szakmai tudását és művészi ízlését.
Milyenek ezek a követelmények? A már említett lapban egy másik zenész az alábbi minimális követelményeket szabja zongoristáknak: Kétsoros kotta olvasása közepes fokon; számok harmonizálása, a szám stílusának megfelelő akkordokkal; hangszerelés; vokálszerkesz-tés, magnóról számok leírása; stílusos improvizálás, transzponálás, éneklés, műsorkísérés, egy nyelv ismerete, a szalonzene és magyarnóta-alaprepertoár ismerete (a vizsgán 200 dalé). Úgynevezett all round, azaz mindentudó zenésznek kell tehát lennie annak, aki életét a vendéglátóiparral akarja eljegyezni. Nem feltétlenül alkotó természetnek; hanem olyan reprodukálónak, aki zeneileg igényesen, ízlésesen képes alkalmazni a felhalmozott zenei elemeket, eszközöket.
Hogy az idén vizsgára jelentkezett 6000 zenész közül hányan képesek megfelelni ezeknek a feltételeknek? Sokan és kevesen. Igazából az dönti el, hogy az adott vendéglő tulajdonosa (pardon, vezetője) és közönsége milyen követelményeket fogalmaz meg velük szemben. Régen azért jártak tömegek a Duna Szálló bárjába – köztük Kovács Dénes, a Zeneakadémia rektora –, mert a Szabó-Beamter duó játszott pódiumán. Ma nem nagyon lehet arról hallani, hogy valamely muzsikus kedvéért tódulna a közönség mondjuk az Aranybika bárjába. Arctalanná vált a vendéglátóipari zenélés, s ez összefüggésben van ennek a szórakoztatóágnak felemás megítélésével, redukálódott presztízsével, alacsony anyagi díjazásával.
Szemléleten, költségvetési kereteken kell változtatni ahhoz, hogy észrevehető javulás következzék be a vendéglátóipari zenészek helyzetében, tevékenységük, megítélésében. Mert az ember társaságra vágyik, s ha kimozdul otthonról, szívesebben tölti idejét olyan helyen, ahol kulturált környezet, finom, ízléses muzsika fogadja. Akkor gyomornedvei is erősebb működésnek indulnak. De ez nemcsak vendéglátóipari kérdés: a civilizáltságé is.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)