A mi színházunk? (Színikritika vidéken)
Aki vidéken kulturális újságíró, azt előbb-utóbb összehozza dolga a színházzal. Én sem azzal a tudattal születtem, hogy egykor Thália felkent szolgálója leszek; rovatfeladatként kaptam meg első színibírálatom megírásának küzdelmes lehetőségét. Nem bántam meg, hogy éltem vele, bár sokáig nem tudtam levetkőzni azt a szorongást, ami egy kollektív erőfeszítéssel létrejövő produkció megítélésével jár. A színház sohasem önmagában és önmagáért érdekelt, hanem az életet – életemet, életünket – szeretném benne tükröződve látni. Érvényes megvilágításban. Ilyen alkalmak sajnos ritkán adódnak, pedig azt hiszem, a hiba nem az én látásommal van (évente SZTK-vizsgálat). Talán, mert nem volt teljesen felhőtlen a kapcsolatom a színházzal – színházunkkal –, egy időben foglalkoztattak a vidéki kritika és kritikusi szereptudat kérdései. Írtam is erről egy-két cikket, közülük egy hosszabb szakmai folyóiratunk, a Magyar Sajtó 1985. júniusi számában jelent meg. Úgy érzem, néhány gondolata ebbe az összeállításba kívánkozik.
Különös helyzet: színikritika van, színikritikusok nincsenek vidéken.
A vidéki lapok színikritikákat gondozó rovatában kulturális újságírók dolgoznak, akik végzettségük, érdeklődésük vagy éppen az aktuális munkamegosztás következtében mindennapi munkájuk részeként, a köz-művelődés, az oktatás, a tudomány és a művészetek szerteágazó témakörének egyikeként foglalkoznak a színházzal.
Ez a vállalás esetenként változó tartalmú és jellegű. Alapvetően meghatározza az, hogy van-e az adott megyében önálló színház, s ha igen, milyen szerepet tölt be a kulturális életben. Befolyásolja továbbá a tájegység szellemi múltja, az értelmiség számaránya és összetétele, a politikai és kulturális irányítás gyakorlata, nem utolsósorban pedig a szerkesztőség irányvonala. Az az objektív közeg tehát, amely színház és kritikus mozgásterének egyaránt keretéül szolgál. Ebből a szempontból, ha a lényeget érintően nem is, részletkérdéseket illetően lehet divergenciáról, lokális sajátosságokról beszélni.
Mondják, hasznosítható segítség, sőt szakmai követelmény az önálló színházeszmény kimunkálása, amely aztán mindenkori viszonyítási pontként adhat támaszt a kritikusnak.
Kérdés azonban: van-e lehetőségük a vidéki színikritikusoknak önálló, adekvát minőségeszmény kikristályosítására? Rendelkeznek-e, rendelkezhetnek-e az ehhez szükséges szakmai-esztétikai alapvetéssel, alkalmazható ismeretanyaggal, naprakész tájékozottsággal? S ezen túlmenően, módjukban áll-e értékrendjüket pallérozó más színielőadásokat is látni, szakmai tanácskozásokon részt venni, problémáikról kollégáikkal szót váltani? Azaz: a kritikusi szuverenitás magas követelményének megfelelni?
Ez a szakosodott „hivatásos" kritikusokat is próbára tevő norma a nem létező vidéki ítészeket eleve teljesíthetetlen lecke elé állítja. Még ha szubjektíve törekednek is a kritériumok vállalására, a szerkesztőségi munkamegosztásban elfoglalt helyük. a szakmai köröktől és más színházaktól távol eső voltuk redukált kritikusi létre kényszeríti őket. Kötöttségeik nemhogy a nemzetközi, de még a hazai színházi élet átfogó ismeretét sem teszik lehetővé számukra, így még a viszonyítás mankója sem áll szolgálatukra. Alkata válogatja, hogy a viszonylagosság tudata milyen irányban befolyásolja ítéletalkotó képességüket.
Ha a létező hátrányos körülményeik ellenében a vidéki újságírók mégis elérik a kritikusi szuverenitás kívánt fokát, szembekerülnek egy újabb, ettől teljesen eltérő természetű választással; azzal, hogy milyen alapállásból minősítsék a színház produkcióit.
A közeg nyomása itt kettős irányú: egyrészt a „mi színházunk" iránti lojalitásra, másrészt ridegen tárgyilagos mérlegelésre buzdítana. E pólusok között sokféle választási lehetőség kínálkozik, napi döntések elé állítva a kritikust. Ha a színház törekvéseivel a kritikus harmonizál, s a produkció jó – könnyű az írás. Ha nem – az „ítéletvégrehajtói" szerep fenyeget.
(Hajdú-Bihari Napló, 1986)