A színház világtörténete
Vajon lehetséges-e, hogy egy olyan kis országban, mint Magyarország, átfogó kalauz szülessen a világszínház történetéről? Rendelkezésre állhat-e ehhez minden szükséges dokumentum, leírás, elemzés, fényképfelvétel? S ha igen: adva van-e az ezeket rendszerezni és feldolgozni képes szakembergárda, amely képes a vizsgálódások eredményét a szélesebb közönség számára is hozzáférhetővé tenni, papírra vetni?
A kérdések természetesen költőiek, hiszen a választ A színház világtörténete című kétkötetes, vaskos munka már 1972-ben megadta. A magyar színháztudomány erejét, felkészültségét dokumentáló vállalkozás akkor nemcsak a tudományos műhelyekben folyó munka eredményét reprezentálta, hanem azt is igazolta, hogy jelentős olvasóréteg érdeklődésére tarthat számot a kiadvány. Úgy tetszik, a köteteket gondozó Gondolat Könyvkiadó optimizmusa azóta sem csökkent, mert akkor, amikor mindenfelé a kultúra – s így a színház – dekonjunkturális jelenségei érzékelhetők, bővített kiadásban újra megjelentette a Hont Ferenc szerkesztette monográfiát. Ezerháromszázötven oldalon, impozáns tipográfiai küllemmel.
Mi indokolta az újrakiadást?
Több ok. Először is az elmúlt másfél évtized rendkívül mozgalmas időszak volt, főleg áz európai és az amerikai színház történetében. Új mozgalmak, stílusok, módszerek, szcenikai megoldások keletkeztek. Másodszor, új drámaírói, színészi és rendezői nemzedék lépett azóta a színre, amely karakterében markánsan különbözik a korábbiaktól. Ezek feldolgozása, áttekintése lett az a többlet, amivel az új kiadás az előzőhöz képest gazdagodott.
Bár a szemlélet 15 év alatt is sokat változott, a könyv törzsét alkotó történeti részek ugyanabban a formában kerültek be a kiadványba. Változatlan maradt az az egyébként helyes szerkesztői koncepció is, amely a magyar színház történetét nem különálló egységként, hanem a nemzetközi színházi kultúra részeként mutatja be. A munka gondozói nem látták indokoltnak a teljes átdolgozást, ami arra utal, hogy a feldolgozás egészében véve kiállta az idő próbáját, s mint alapvető kézikönyvet bocsátják ismét az olvasók elé.
Az ősközösségtől a szocialista színházig, az évek számát tekintve 1983-ig tekinti át a tizenkét szerző Európa, Amerika, Ázsia és Afrika színjátszásának fejlődését. Az arányokat nézve természetesen az újkor beköszönte óta eltelt időszak taglalására jut nagyobb terjedelem, hiszen a modern dráma megszületése a színpadi művészeteknek is új lökést adott. A legerősebb, legsokszínűbb színházi élet természetesen mindig a legfejlettebb országokban bontakozott ki, így kap nagyobb helyet a kötetben a francia, az angol, a német és az olasz színjátszás. Ugyanakkor a szinkronitás miatt rendkívül érdekes egymás mellett olvasni mondjuk a huszadik század eleji skandináv, arab és kínai színházakról.
A legújabb tendenciák bemutatásával kapcsolatban sajnálattal jegyzik meg a szerkesztők, hogy a szocialista országok színházi életéről nem állt rendelkezésükre megfelelő anyag, így ezek összefoglalását a többinél is vázlatosabbra kellett fogniuk. Még szerencse, hogy Nyugat-Európával kapcsolatosan nem álltak fenn ilyen nehézségek.
Ezzel együtt is üdvözlésre érdemes A színház világtörténete új kiadása, mert hasznos, máshol alig fellelhető alapismereteket nyújt a színjátékról, sőt ezen túllépve az emberi kultúra tágabb összefüggéseiről.
(Hajdú-bihari Napló, 1987)