Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

István, a nemzeti (István király)

 

Megtörtént a „szentségtö­rés": az István, a király cí­mű rockopera, az utóbbi évek legnagyobb zenés és színpadi sikere a nemzet el­ső színházának repertoárjá­ra került. Azokon a deszká­kon, ahol egykor Illyés Gyula, Németh László fo­gadta a közönség tapsát, most a Szörényi-Bol­di­zsár-Bródy szerzőhármast il­lette a viharos tetszésnyil­vánítás.

S ami végképp az idők változását jelzi: az előadást látva aligha lesz­nek olyanok, akik tiltakoz­nának e színháztörténeti merénylet ellen. Ez a pro­dukció példa arra, hogy a zenés műfaj populárisabb irányzatai is képesek fontos mondanivaló hatásos szín­padi közvetítésére, ha létrehozására tehetséges alkotók szövetkeznek.

Szörényi Levente és Bró­dy János rockoperája az utóbbi években szinte nem­zeti ügy lett, olyan méretű publicitással, hogy jószeri­vel ismétlés volna minden új értelmezési kísérlet. Ke­rényi Imre rendező még­sem restellt újabb tartal­makat keresni az agyonma­gyarázott műben, s mivel birtokában van a megvaló­sításhoz szükséges színházi eszközöknek, olyan előadást tudott teremteni, amely a téma árnyaltabb, sokrétűbb rajzát adja az eddigi vál­tozatokhoz képest.

Felfogásában István vilá­gosan látja történelmi kül­detését, és teljes meggyőző­désével vállalja a reá há­ruló szerepet, de a célhoz vezető eszközök megítélé­sében humánusabb nézete­ket vall környezetéről. Ő az a történelmi személyiség, aki nemcsak irányítója, ha­nem ki­szolgáltatottja is sor­sának: legnagyobb ellenfe­lét saját belső meggyőződé­se ellenére, nagy lelki tusák után, anyja és udvartartása erőteljes késztetésére négyelteti csak fel. De hason­lóképpen mozgatója és ál­dozata a történelem erői­nek a magyar függetlenség és az ősi hitvilág vezérlő védelmezője, Koppány. A pogány úr Istvánban a vele egy vérből való, egyívású, de másfajta ideológiát képviselő vetélytársat látja; küzdelmük ezért nem a jó és a rossz sematikus össze­csapása, hanem a történe­lemben emberarccal élő, szuverénül érző és gondolkodó, kiemelkedő egyénisé­gek szükségképpen tragiku­san végződő harca.

Ez az előadás nem kritikátlan apológiája István ál­lamalapító életművének: legalább olyan megértéssel ábrázolja Koppány indíté­kait. A történelem végül a király győzelmét hozta, de a konkrét eseményeken túl­mutató jelkép az, ahogyan az előadás utolsó mozzana­taként a stilizált Himnusz hangjait az áldozatok nagysága miatt magába roskadtan hallgató István feje fölé emeli a lepelbe burkolt kis gyermeket – az új államot –, s mintegy felmutatja őt az Időnek. Katartikus a pil­lanat: azzá teszik az eltelt évszázadok történelmi ta­pasztalatai és a jövő idejé­nek be­láthatatlan dimen­ziói. A néző ül a budapesti Nemzeti Színház székein, és szíve megtelik szo­rongássál múlt, jelen és jövő metszés­pontjait átérezve.

Kétségtelen, hogy a rock­operát esztétikán kívüli té­nyezők is segítettek a köz­érdeklődés ekkora magasla­taira emelni, de hát ez ter­mészetes: a jelen tudatos megéléséhez elengedhetet­len a közelebbi és távoli múlt ismerete. Az István, a király a maga példázatával egyfajta hiány­érzetre kínált felvállalható feleletet, je­lentős mértékben apellálva a nemzeti identitás problé­máira. Hogy ízetlen hazafiaskodásra is felhasználták már, arról a Nemzeti Szín­ház előadása nem tehet; de ezzel kell magyarázni a já­ték egyetlen zavaró mo­mentumát, azt a gesztust, hogy a közönség föláll a Himnusz megszólalásakor. Ez a kényszer nem az elő­adásból következik, de még jelzésesebb érzékeltetéssel talán elkerülhető lett vol­na.

Nem kritikát írtam, így a formai értékelés maradjon a szakbeszámolókra. Ajánlá­sul már csak annyit: olyan dinamikus, látványos, a szín­padi játék komplex elemeit felhasználó, a zene és a mozgás egymást erősítő ha­tásaira épülő, magával ra­gadó előadás született a Nemzeti színpadán, amely ebben a kultúrának nem kimondottan kedvező kor­ban a közönség leg­szé­lesebb rétegei számára képes, fel­mutatni a korszerű színját­szás, értékeit. S ennél többet ma alig­ha tehet színház.

(Hajdú-bihari Napló, 1985)