István, a nemzeti (István király)
Megtörtént a „szentségtörés": az István, a király című rockopera, az utóbbi évek legnagyobb zenés és színpadi sikere a nemzet első színházának repertoárjára került. Azokon a deszkákon, ahol egykor Illyés Gyula, Németh László fogadta a közönség tapsát, most a Szörényi-Boldizsár-Bródy szerzőhármast illette a viharos tetszésnyilvánítás.
S ami végképp az idők változását jelzi: az előadást látva aligha lesznek olyanok, akik tiltakoznának e színháztörténeti merénylet ellen. Ez a produkció példa arra, hogy a zenés műfaj populárisabb irányzatai is képesek fontos mondanivaló hatásos színpadi közvetítésére, ha létrehozására tehetséges alkotók szövetkeznek.
Szörényi Levente és Bródy János rockoperája az utóbbi években szinte nemzeti ügy lett, olyan méretű publicitással, hogy jószerivel ismétlés volna minden új értelmezési kísérlet. Kerényi Imre rendező mégsem restellt újabb tartalmakat keresni az agyonmagyarázott műben, s mivel birtokában van a megvalósításhoz szükséges színházi eszközöknek, olyan előadást tudott teremteni, amely a téma árnyaltabb, sokrétűbb rajzát adja az eddigi változatokhoz képest.
Felfogásában István világosan látja történelmi küldetését, és teljes meggyőződésével vállalja a reá háruló szerepet, de a célhoz vezető eszközök megítélésében humánusabb nézeteket vall környezetéről. Ő az a történelmi személyiség, aki nemcsak irányítója, hanem kiszolgáltatottja is sorsának: legnagyobb ellenfelét saját belső meggyőződése ellenére, nagy lelki tusák után, anyja és udvartartása erőteljes késztetésére négyelteti csak fel. De hasonlóképpen mozgatója és áldozata a történelem erőinek a magyar függetlenség és az ősi hitvilág vezérlő védelmezője, Koppány. A pogány úr Istvánban a vele egy vérből való, egyívású, de másfajta ideológiát képviselő vetélytársat látja; küzdelmük ezért nem a jó és a rossz sematikus összecsapása, hanem a történelemben emberarccal élő, szuverénül érző és gondolkodó, kiemelkedő egyéniségek szükségképpen tragikusan végződő harca.
Ez az előadás nem kritikátlan apológiája István államalapító életművének: legalább olyan megértéssel ábrázolja Koppány indítékait. A történelem végül a király győzelmét hozta, de a konkrét eseményeken túlmutató jelkép az, ahogyan az előadás utolsó mozzanataként a stilizált Himnusz hangjait az áldozatok nagysága miatt magába roskadtan hallgató István feje fölé emeli a lepelbe burkolt kis gyermeket – az új államot –, s mintegy felmutatja őt az Időnek. Katartikus a pillanat: azzá teszik az eltelt évszázadok történelmi tapasztalatai és a jövő idejének beláthatatlan dimenziói. A néző ül a budapesti Nemzeti Színház székein, és szíve megtelik szorongássál múlt, jelen és jövő metszéspontjait átérezve.
Kétségtelen, hogy a rockoperát esztétikán kívüli tényezők is segítettek a közérdeklődés ekkora magaslataira emelni, de hát ez természetes: a jelen tudatos megéléséhez elengedhetetlen a közelebbi és távoli múlt ismerete. Az István, a király a maga példázatával egyfajta hiányérzetre kínált felvállalható feleletet, jelentős mértékben apellálva a nemzeti identitás problémáira. Hogy ízetlen hazafiaskodásra is felhasználták már, arról a Nemzeti Színház előadása nem tehet; de ezzel kell magyarázni a játék egyetlen zavaró momentumát, azt a gesztust, hogy a közönség föláll a Himnusz megszólalásakor. Ez a kényszer nem az előadásból következik, de még jelzésesebb érzékeltetéssel talán elkerülhető lett volna.
Nem kritikát írtam, így a formai értékelés maradjon a szakbeszámolókra. Ajánlásul már csak annyit: olyan dinamikus, látványos, a színpadi játék komplex elemeit felhasználó, a zene és a mozgás egymást erősítő hatásaira épülő, magával ragadó előadás született a Nemzeti színpadán, amely ebben a kultúrának nem kimondottan kedvező korban a közönség legszélesebb rétegei számára képes, felmutatni a korszerű színjátszás, értékeit. S ennél többet ma aligha tehet színház.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)