Látvány és gondolat (A moszkvai Szatíra Színház vendégjátéka)

Debrecenben három éven belül két világhírű moszkvai színtársulat mutatkozott be: előbb Ljubimov Taganka Színháza a Tíz nap, amely megrengette a világot és a Csendesek a hajnalok színpadi adaptációjával vendégeskedett a Csokonai Színházban, most pedig november 7-8-án egy másik jelentős moszkvai műhely, a Szatíra Színház Majakovszkij Poloskájával és Beau-marchais Figaro házassága című komédiáját adta elő.

Nehéz eldönteni, hogy a vendégjátékok termékenyítő haszna a közönséget vagy a színházi szakmát érinti-e jobban. Mivel a Szatíra Színház előadását a két este csak nyolcszáz szerencsés jegytulajdonos láthatta, szeretnénk remélni, hogy hatásuk a Csokonai Színház társulatának köz­vetítésével gyűrűzik tovább. Hiszen a vendégszereplések jó alkalmat teremtenek a viszo­nyí­tásra, a tapasztalatcserére, egymás eszközeinek, törekvéseinek összevetésére, egyáltalán: a reá­lisabb önértékelésre. S talán nem becsüljük alá a debreceni művészek érdemeit, ha úgy véljük, számukra sem volt tanulság nélküli ez a két, meleg hangulatú este.

A bemutatott darabokat nemcsak évszázadok, hanem világok választják el egymástól, de éppen ezért érezzük indokoltnak a színház vezetőinek szándékait, hogy ennyire különböző ala­pokra építő előadásokkal reprezentálják a társulat képességeit. Annál is inkább, mert Beaumar­chais komédiája ugyan szívesen látott darabja a kőszínházaknak, de Majakovszkij színműveit jobbára csak amatőr csoportok közvetítéséből ismerhetjük.

A Poloska alaptételének követése nem okoz különösebb fejtörést a nézőnek. Majakov­szkij a rá jellemző hévvel indít benne harcot egyik „kedvenc" témája, a kispolgáriság ellen, mi-közben freskószerűen bontakozik ki keze nyomán a NEP-korszak végének jellegzetes, ellent-mondásos társadalmi képe – természetesen kíméletlen szatirikus felhanggal. A második rész 50 évvel később – éppen 1979-ben – játszódik, s itt már kiütköznek a fikció gondolati gyenge­ségei. Míg az első részt tézisszerűsége, direkt agitációs szándéka ellenére is eleven élettel telíti a konkrét társadalmi közeg s a sok tipikus karakter, addig a főszereplő fél évszázaddal későbbi hányattatásában az utópisztikus elemek dominálnak, s ez az absztrakció kevésbé köti le a mai néző figyelmét.

Majakovszkij maga úgy vélekedett művéről, hogy hatását megtízszerezheti (vagy tönkre teheti) a színészi játék, a díszlet, a berendezés, a zene. Nem kétséges, hogy ebben az elő-adásban az előbbi történt. Valentyin Plucsek rendező a szerző népszínházi elképzeléseinek szellemében közérthető, mozgalmas, látványos és a legapróbb részletekig kidolgozott formában bűvészkedte színre a Poloskát. Olyan korszerű, komplex színházi eszközökkel, amelyeket gyakran emle­getnek általános követelményként, csak éppen kevesen tudnak élni vele.

Tulajdonképpen külön kellene elemezni – a szaklapok nyilván meg is teszik – az előadás minden összetevőjét: a percenként változó, hol stilizált, hol reális díszleteket, a kifejező jelmezeket, a technikai trükköket, a fény- és hangeffektusok kapcsolatát, a tér tagolását és szervezését, a statikus és dinamikus elemek biztos arányérzékre valló váltogatását, a zene és a tánc szerepét – és a színészvezetést, a színészi játékot, amely a varázsos első résznek, a sikernek leginkább alapja. Plucsek szinte tobzódik abban a szabadságban, amit Majakovszkij felkínál a rendezőknek: nagyvonalúan és áramló bőségben használja a színház legkülönfélébb eszközeit, tragédia és burleszk, szavalat és revü békésen megfér egymással koncepciójában, sajátos stílus­elegyet alkotva.

Nemcsak a színpadot, de az egész nézőteret bejátszatja, s van kivel. A színlapon ötven-hetedikként felsorolt Állatkerti igazgató nem éppen oldalakban mérhető szerepét történetesen egy érdemes művész alakítja, amiként a harminckettedikként jegyzett Harmadik vendéget is. Olyan karakterek népesítik be a Poloskát, akiknek már szinte puszta megjelenése esemény, s nagyban megkönnyíti a rendező dolgát. Széles kedvvel komédiáznak, s mint említettük, nem a társulat tehet arról, hogy a második részben a szándék ellenére sem tudta a látvány pótolni a történet fogyatékosságait.

A Poloskában jelentkező stílusjegyek és erények láttán azt hihettük, hogy a Szatíra Szín-ház következő előadása ezt nem tudja felülmúlni, új színekkel bővíteni. Tévedtünk. A Figaro házassága – éppen azért, mert összetettebb, jobban megírt darab – a kiváló színészek alakítá­saira helyezve a hangsúlyt, rendkívül átgondolt, sajátos értelmezésben került színre, nagyon pontos, következetes és mégis könnyed megvalósításban.

Plucsek felfogása szerint Figaro nem az a szellemes, agyafúrt borbély, akinek általában ábrázolni szokták, hanem intellektuális, töprengő, már-már tragikus hős, aki eredendő tehet­ségét ostoba, korrupt és álszent környezetével szemben, bármibe is kezdett, képtelen volt érvé­nyesíteni, s alulmarad, valahányszor csak összeütközésbe kerül a hatalommal. Most is csaknem elveszti az egyetlent – szerelmét –, ami tiszta érték maradt életében. S noha ezúttal mégis felülkerekedik, a megoldás meseszerű, tehát irreális, mert „szenved a nép, jobbra vágynék", s vigasza csak a dal.

Ez a komor végkicsengés fokról fokra, megannyi mulatságos, de a tragikum fenyegetését is magában hordó jelenetben érik keserű figyelmeztetéssé. Plucsek hagyja érvényesülni a darab vígjátéki vonulatát, de értelmezéséből következően azonnal csatolja hozzá a tragikum lehe­tőségét is, s az előadás ennek a kettőségnek a vibrálásától lesz fojtogatóan izgalmas.

A rendező eszközei itt árnyaltabban, szűrtebben szolgálják a koncepció kibontakoztatását. A látvány elemi hatása (tömör háttér, könnyed, rokokó bútorok, súlyos selyemruhák) csak hangsúlyosabbá teszi a kastély életének kisszerűségét. S ami az előző este még csak jelzés-szerűen, a karakterekben lehetett jelen, itt most teljes egészében kibontakozhat: a színpadi viszonylatok hús-vér embereket kötnek össze. A tempó ugyan néhol kissé lassúbb a mi mérté­künknél, de a buktatókat jó ütemben sikerül mégis elkerülnie.

A rendező elképzelése maradéktalanul megvalósul a színészek játékában. Persze, sok-oldalú személyiségek állnak rendelkezésére, akik táncolnak, zenélnek, énekelnek, s urai sze­repüknek. Kimunkált a legkisebb gesztus is, s a látszólagos lezserség és természetesség mögött fegyelmezett, pontos munka érződik. Nincs most hely az alakítások bővebb ismertetésére, be kell érnünk a legjobbak nevének megemlítésével. így ide kívánkozik a mindkét előadásban nagyszerű A. Mironov, A. Sirvindt, M. Vojevodin, vagy a Poloskából G. Penykov, D. Papa-nov; de legalább háromszor ennyi kiváló alakítást idézhetnénk.

A moszkvai Szatíra Színház egy olyan színházi kultúrából és játékstílusból adott ízelítőt, amely ösztönzést adhat a kavargó magyar színházi élet sorainak megnyugtató rendezéséhez is.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)