Színház a fjordok mentén (Norvégia színházi élete)

Norvégia. Nekünk, magyaroknak távoli, különleges ország. Fjordok, hó, drágaság, olaj, Ibsen, Liv Ullmann, NATO-tagállam. Körülbelül annyit tudunk erről a 350 ezer négy­zet­kilométerről, mint a norvégok a délibábos Magyarországról.

Liv Ullmann mint Kurázsi mama (Norvég Színház, Oslo)

Ha a turista Skandináviát választja úti célul, csak ritkán vetődik el távolabbi csücskébe: meggondolásra készteti a rendelkezésre álló valu­takeret. Szerencsének tudhatom, hogy ösztöndíjjal két hétig tanulmá­nyoz­hattam Nor­végia színházi és zenei életét. Tizennégy nap természetesen kevés ahhoz, hogy valamely szakte­rü­let­ről átfogó ismeretre tegyen szert a látogató, de elegendő élményt kínál háromrészes cikksorozat megírásához.

Egy nép – két nyelv

Norvégia – mint tudjuk – még nálunk is kisebb ország. Területe ugyan nagyobb Angliáénál, de lélekszáma alig fele a miénknek. Múltjában, ha akarunk, párhuzamokat is találhatunk a magyar sorssal: évszázados alávetettség a környező, erősebb népeknek (előbb a dánoknak, aztán a svédeknek); és folyamatos küzdelem az önállóságért, a nemzeti azonosságért. Azzal a különb­séggel, hogy az északi népcsoportok valaha közös törzsből differenciálódtak, s az eltérések és vetélkedések ellenére az egymásrautaltság, az egymáshoz tartozás érzése ma is erős szálakkal fűzi őket össze.

A színház Norvégiában is sokáig ugyanúgy a nemzetté válásért folytatott küzdelem eszköze volt, mint minálunk. Kialakulásában jelentős szerepet játszott két kultúrkör, a német és az angol-amerikai. A norvég színházi élet megosztottságát fokozza a kétféle hivatalos nyelv létezése is. Az általánosan elfogadott, a kommunikációban és a színházak többségében használt, dán hatásokat mutató írott norvég mellett létezik egy ún. újnorvég nyelv is, amely a különféle nyelvjárások mesterséges szintéziseként a múlt század második felében jött létre. A Det Norske Teatret, Liv Ulmann színháza ennek a svédhez közelítő újnorvég nyelvnek a bástyája. Ők Ibsent is fordításban játsszák: átültetik norvégról norvégra.

Az ország színházi életét alapvetően meghatározza az, hogy a főváros a népességnek nem egyötödét, hanem csak egytizedét tömöríti. Norvégia nem „vízfejű" ország, bár a rádió, a tele-vízió és a filmgyártás központja kétségtelenül Oslo. De kultúrára mindenütt szükség van, s az országban óriásiak a távolságok: ez a záloga a sajátos norvég mentalitásnak, a liberális-demok­ratikus érzületnek. Szélsőséges természeti viszonyok között állandó harcot folytatnak az ele­mekkel a norvégok, s individualista életfelfogásuknak is ebben keresendők gyökerei. Öblök jeges partjain, kietlen hegyláncok meredélyeiben, hófödte fennsíkokon teremtettek életfelté­teleket Észak emberei, s a magukra utaltság törvényszerű következménye lett bizonyos önfe­jűség: a norvég maga intézi ügyeit, nem tűr beleszólást dolgaiba, viszont ő sem zavarja mások köreit. Szívélyes, de a magánéletet tabuként kezelő érintkezésmódjuk talán kissé tartózkodónak tűnik a közép-európai utas számára. Mindenesetre az általam látott hét színházi előadást – többségük dráma volt – az érzelmek, indulatok olyan hőfoka, az emberi szenvedélyek olyan elemi erejű megnyilatkozása hatotta át, aminek jeleit egyszer sem tapasztaltam a civilizáltan, kifinomult intelligenciával viselkedő norvégok hétköznapi gesztusaiban. A színház mindenütt sűrítve mutatja fel az élet szeleteit – mégis, az a benyomásom támadt, itt eszköz (is) ahhoz, hogy a norvégok áttételesen megélhessék magukban mindazt, amit az önfegyelem cizellált rácsai egyébként rejtve tartanak.

Stuart Mária (Nemzeti Színház, Oslo)

Az is erősíteni látszik ezt a feltételezést, hogy Norvégiában a színház az élet sokkal ter­mészetesebb velejárója, mint nálunk. Nem fellengzős attrakció, nem vonja maga után a „fel­öltözni kötelező" külsődleges kényszerét, hanem a kikapcsolódásnak, az élményszerzésnek, a társas érintkezésnek a munkahellyel, az eszpresszóval, a baráti társasággal azonos jellegű terepe. Norvégiában nincs például sztárkultusz; a színészek a társadalom megbecsült, de nem mitizált egyedei, akiket képességeik, hajlamaik történetesen a színpadon predesztinálnak mun­kalehetőségre. Az előadások nem tízperces ráhagyással, hanem pontban fél nyolckor kezdőd­nek, mert hiszen az a kezdési idő. A közönség soraiban sok a fiatal és a nő – a férfiakat a jelek szerint másfelé szólítják esti kötelezettségeik. A színházakban nincs ruhatár; mindenki a jegyén feltüntetett számú fogasra akasztja felöltőjét. Nem tartottam ildomosnak arról tudakozódni, hogy mi történik akkor, ha valaki nem a saját kabátjában távozik a helyszínről. Már a felté­telezés méltatlan lett volna. Norvégiában mindenkinek jogában és lehetőségében áll olyanná alakítani az életét, amilyenre adottságai és szándékai indítják. Büszkeségük tiltaná, hogy ehhez olyan módszereket vegyenek igénybe, amelyek mások érdekeit törvénytelenül csorbítják.

A Vadkacsától a Kurázsi mamáig

A Kulturális Minisztériumban vastag brosúrát nyom a kezembe Hilde Broch művészeti csoportvezető: elemző kimutatást a norvég kulturális élet szerkezetéről, az állami támogatás mértékéről és megoszlásáról (más módon nem szól bele a kormányzat a színházak életébe). A számok nekünk önmagukban nem sokat mondanak, az arányok talán igen. A színházak költség­vetésének kb. 80 százalékát fedezik a különböző (állami, helyi, üzemi) dotációk; a fennmaradó 20 százalékot a jegyekből kell előteremteniük. A támogatásnak a fele származik az államtól, mintegy 35 százaléka a várostól.

Norvégiában nincs túl sok hivatásos színház (amatőrök, félhivatásosak jóval nagyobb számban akadnak); a kimutatás tizenkét tétel adatait tartalmazza, ebből hat az oslói. A legnagyobb támogatásban az Opera és az utazó színház részesül. Az utóbbi társulat funkciója rendkívül fontos – tekintettel a nagy távolságokra és a színházakkal ellátatlan területekre. Az idén a Nemzeti Színház 59 millió, a Norvég Színház 54 millió, a bergeni Nemzeti Szín 40 millió korona költségvetésből gazdálkodik. 1984-ben a Nemzeti Színház 213 alkalmazottal 505 előadást tartott 87 ezer nézőnek, míg ugyanezek a számok a Norvég Színháznál 205-585-86 ezer, a bergeni színháznál 148-695-150 ezer.

Hogy az ország színházi életének színvonala milyen, arra hét előadásból könnyelműség volna következtetni, Azt tudjuk hogy Norvégia színházi vonatkozásban nem tartozik a kon­tinens vezető hatalmai közé – de az általam látott produkciók szakmailag igen gondos munkák voltak, s mindegyikből sugárzott az elhivatottság. Közülük kettő volt norvég szerző darabja, s ez egyúttal azt is jelzi, hogy a nemzeti drámairodalom képviselete a norvég színházakban sem zökkenőmentes. A három nemzeti klasszikus (Ibsen, Björnson, Hollberg) közül jószerivel csak Ibsen utóélete zavartalan, napjaink norvég írónemzedéke pedig nem igazán jeleskedik korszerű, izgalmas és érdekes (egy dramaturg használta ezeket az értékszempontokat) darabok papírra vetésében. Pedig a támogatás itt is előnyben részesíti a hazai irodalmat.

Üvegfigurák (Nye Színház, Oslo)

Mit játszanak akkor a színházak? Többnyire en suite rendszerben világirodalmi klasszi­kusokat, modern társadalomlélektani műveket, komédiákat és musicaleket. A Nemzeti Színházban Schiller Stuart Máriáját, a Central Színházban Tenessee Williams Üvegfigurákját, a Thorsov Színházban Ibsen Vadkacsáját, a Norvég Színházban Brecht Kurázsi mamáját, Ber­genben a nyolcvan éves és klasszikusként ünnepelt Beckett Godot-ra várva című abszurd játékát és egy helyi musicalt láttam, kiváló, feszes, koncentrált színészi alkotások egész sorával. Rendezőkben nem túl erős a norvég színház (érdekes, hogy közöttük több a nő, s gyakran hívnak vendégeket Skandináviából, Angliából), viszont sok nagyszerűen felkészült, a ha­gyományos lélektani realista stíluson iskolázott színész dolgozik az országban. Feltűnt, hogy a nálunk megszokott berendezésű színházak helyett több alkalommal találkoztam a színpad és a nézőtér elhelyezésének formabontó megoldásaival. Minden színháznak van egy-két kisebb helyisége a nagytermen kívül. A Nemzeti Színházban a leégett főszínpad helyett az Amfi­teátrumban játszották a Stuart Máriát, a Torshovban arénaszerű, székekkel körberakott po­rondon a Vadkacsát, s az Üvegfigurák színpada is merészen beékelődött a széksorok közé. Ismét igazolva, hogy sokkal közvetlenebb, fizikai mivoltában is hatásosabb előadások hozhatók létre a közönség és a színészek ilyen szoros közelségével.

A nagy attrakció és álmélkodásra késztető tapasztalat azonban a Norvég Színház megis­merése lett. Nem elsősorban azért, mert részese lehettem egy nemzetközi jelentőségű premier­nek, Liv Ullmann tízéves szünetet követő otthoni „debütálásának", hanem mert a tervező-műszaki igazgató, Ölveczky Miklós jóvoltából a világ egyik legmodernebb technikai appa­rátusának kulisszái mögé nézhettem. A Norvég Színház több éves előkészület után egy lebon­tott épület helyére 39 hónap alatt épült fel. Nagytermébe 750-1050, stúdiószínpadára 200, próbatermébe 120 néző fér el. Színpadtere 24 méter magas, a nagyterem proszcéniumból egy délután átalakítható arénává. Hidraulika segítségével az oldalfalak ki-be mozgathatók, a mennyezet lejjebb ereszthető; a zsinórpadlás és az egész technika (700 reflektor) komputerről vezérelhető. A légpárnás szállítókocsikkal mozgatott díszleteket 10 x 5 x 8 méteres lift révén vihetik a színpadra. Rendezőknek, szcenikusoknak ezerféle lehetőséget kínál ez a variálható rendszer, s akkor még nem tettünk említést a „körítést" adó földalatti garázsról, a próbatermek­ről, a házi stúdióról, a kényelmes öltözőkről, a rendkívül olcsó kantinról stb. A színház előcsar­noka egész nap nyitva várja a vendégeket eszpresszóval, információval, pénztárral. Élő, lüktető organizmus a Norvég Színház épülete: beékelődve az utcaképbe, jellegének minőségével mégis kiemelkedve onnan.

Lehet-e természetesebb, hogy ha magyar a műszaki igazgató, akkor magyar a vezető dra­maturg, a színpadmester és a segédrendező is? (S mint mesélik, a Nemzeti Színházban is több magyar dolgozik.) Cecília Ölveczky a hatvanas években Budapesten végezte el a színművészeti főiskolát, s magyar színésznőből lett jeles svéd dramaturg, fordító, majd férjét követve a Norvég Színház tagja. A társulat művészi törekvéseibe ő avatott be, tőle értesültem a repertoárról is. Mint mondta, egy darabot két hónapig próbálnak, az utolsó hónapban már teljes szcenikai környezetben. A Norvég Színház drámai színház, de a közönség megtartása érdekében egyre több zenés darabot tűz műsorára. Áprilisban Beckettől az Azok a szép napok, Brechttől a Kurázsi mama, Lloyd-Webbertől a Macskák és egy másik musical, Joshua Sobol Ghetto című darabja szerepelt a programban. (Az utóbbi komor témája miatt nem váltotta ki a nézők érdeklődését, úgyhogy a tervezett hatvan előadás helyett a harmincadik után le kellett venni a műsorról.)

Kurázsi mama: Liv Ullmann (Norvég Színház, Oslo)

A hónap és talán az évad szenzációt ígérő premierje a Kurázsi mama volt, Liv Ullmann főszereplésével. A színésznő, aki egy évtized után először lépett hazai színpadra, azt a Peter Palitzschot hívta meg rendezőnek, aki jó negyedszázada a Kaukázusi krétakörben felfedezte őt. A nosztalgia érthető, az eredmény azonban azt bizonyította, hogy a nyugatnémet szakember már túl van alkotópályája delelőjén. Hiába övezte megkülönböztetett érdeklődés a bemutatót (Európából, sőt Amerikából is sorra érkeztek az impresszáriók, kritikusok), hiába hozott üdvri­valgásoktól hangos diadalt a hazatérés a nemzetközi filmvilág ünnepelt sztárjának (aki nálunk talán népszerűbb, mint hazájában), az előadás egésze vegyes érzelmeket váltott ki a nézőkből, s inkább arra a bizonyos állatorvosi lóra emlékeztetett, amely a brechti színház valamennyi jellegzetességét egyszerre volt hivatva reprezentálni.

Az addig filmekről ismert és szeretett Liv Ullmannt – akinek előtte jelent meg új könyve – szemtől szemben s két estén látni azonban így is ritka élmény maradt. Az már az én személyes balszerencsém, hogy bármennyire kedveli a magyarokat, a premier után egy héttel tervezett találkozásunkra nem kerülhetett sor, mert az elidegenítés érdekében felvett erőltetetten közön­séges hanghordozás úgy megviselte a torkát, hogy orvosa – a játék kivételével – eltiltotta min-den beszédtől.

Knut Gribb Bergenbe utazik

Az idegenforgalmi prospektusok szerint a norvégiai vasútvonalak közül az Oslót Bergennel összekötő szakasz a legszebb. Valóban: hogy a hétórás utat egyhuzamban kibírtam, abban a kényelmes és tiszta vonatokon kívül a csaknem végig havas, magas hegyekbe nyomuló, tavak­kal szelídített útnak is része volt. Azért éltem a néhány napos kirándulás lehetőségével, mert Bergen a nyugati part éke, az „esernyők városa", pontosan ugyanolyan lélekszámú település, mint Debrecen.

Ami az esernyőket illeti, „pechem” volt, mert végig ragyogóan sütött a nap. Ha nem volna olyan messze, azt mondhatnám a tengeröbölbe épült, magas dombokkal szegélyezett városról, hogy méltó a magyarok figyelmére is. Már a látvány igazolni látszott néhány oslói véleményt, miszerint kulturális szempontból a déli és nyugati part nagyobb helyei pezsgőbb és karakte­resebb életet mondhatnak magukénak, mint a főváros. Önálló színház, impozáns koncertterem, művészeti központ, építészetileg patinás negyedek – Bergen láthatólag ad magára és a kul­túrára. A szállodai szobában színes tévé, önálló videoprogrammal, hogy azoknak is jusson szórakozás, akiket az eső esetleg nem enged az utcára. És – ugyanúgy, mint a fővárosban – háromnyelvű kalauz a város nevezetességeiről, látnivalóiról, intézményeiről, programjairól, pontos címekkel és időpontokkal: ingyen, mert a reklám a város jól felfogott érdeke.

Mindezek után már nem hatott meglepetésként, hogy a bergeni egyetemen önálló színházi szak működik, s a professzor, Knut-Ove Arntzen szobájában háromkötetes, vaskos munka dí­szeleg: Bergen város színházának története. Maga a szoba, pontosabban az intézet egy helyes villában kapott fedelet, együtt a bergeni színházi múzeummal. Nnem általános, hogy egy két­százezres városnak színházi múzeuma legyen – nyugtatott meg Kari Gaarder Losnedahl igaz­gató, amire csak azt tudtam neki válaszolni, hogy ezt magam is így tapasztalom. Bergen valóban kivétel ebből a szempontból, hiszen a múlt kötelezi: 1850-ben itt alakult meg az első önálló norvég társulat (az oslói Nemzeti Színház 1899-ben épült fel), s 1852-57 között itt dolgozott afféle szaktanácsadói (?), segédrendezői (?) státusban Henrik Ibsen is. A múzeum egyébként pontosan olyan, amilyennek egy színházi múzeumot elképzel az ember, makettekkel, dísz­le­tekkel, jelmezekkel, fényképekkel, dokumentumokkal. Ám a gyűjtemény jóval több a látnivalónál: archívum is, országos vonzáskörzettel. Gazdag forrása színházi embereknek, kritikusoknak.

Knut Gribb Bergenbe utazik (Bergeni Színház)

Múzeum ide, múzeum oda, számomra mégiscsak az volt az érdekesebb, ami a ma színház­történetét írja; s ez a bergeni színház. Némelyek szerint ugyan most nincs a tetőponton – igazgatója ráadásul az oslói Nemzeti Színház vezetője lesz ősztől –, de hagyományai tiszteletet parancsolnak. Előcsarnokában egy nagy műanyag hordóban az éves bérlethirdető műsorfüzet. Bérlet egy egész évadra előre váltható, a jegyárak 50-80 korona között mozognak (előadáson-ként). A darabokat addig játsszák, amíg van rájuk közönség. Folyamatos játékrendben általában 36-40 előadást ér meg egy-egy darab; ami ezen felül van, az már jelentős sikernek számít. A társulatnak 40 színész tagja van, a nagyterembe 460, a kisebbikbe 250 néző fér be. A közönség érdeklődésének változása jól megfigyelhető: a realista darabok nem vonzóak, ellentétben a színházszerű, nagy tablókat, fényes díszleteket, színeket, zenét felvonultató szórakoztató pro­dukciókkal. Egy ilyet nekem is alkalmam volt megnézni. A címe: Knut Gribb Bergenbe utazik.

Ez a Knut Gribb körülbelül olyan figura a 20. századi norvég személyiségek sorában, mint nálunk Rózsa Sándor lehetett a múlt században – csak éppen ellenkező előjellel. Knut Gribb ugyanis nyomozó, egy kitalált alak, akinek soha nincs problémája az ügyek megoldásában. „Megszületése", 1908 óta legalább hatvan író közölt róla történeteket, amik annak idején füzet-szerű sorozatban jutottak el az olvasókhoz. Nos, ezt a legendás detektívet választotta az új musical hőséül Gunnard Staalesen író, aki bűnügyi történetekkel már jó nevet szerzett magának harminckilenc éves korára, és mellesleg a bergeni színház sajtófelelőse. Bevallása szerint zeneszerző társával nem volt más céljuk, mint a tiszta szórakoztatás – s tanúsíthatom, hogy ezt sikerrel teljesítették.

Szó sincs róla, hogy a darab kifogástalan volna, a zene felülemelkedne az átlagon, az elő-adás pedig forradalmian új ötletekkel kápráztatná el a közönséget. A messziről jött idegen mégis olyan este részese volt, amilyet hazájában még soha nem élt meg: színház és közönsége ilyen jóízű együttlétére még nem látott példát. Ez a darab ugyanis Bergenről, a bergeniekről szól. Tele van helyi utalással, aktualitással (Gribb örökös ellenlábasa, a történetesen újságíró-maszkban ügyködő bűnöző, Tomas Ryer például itteni dialektusban beszél), poénnal, s a kö­zönség boldogan veszi a lapot, dől a nevetéstől, és hálásan tapsol a jelenetek végén. Knut Gribb mint „nemzeti hős" személye megteremtette az alapot, amivel a nézők ráhangolódhattak a szerzők szándékaira, a bergeni vonatkozások pedig végképp közös üggyé tették a nyomozó kalandjait, az igazság kiderítésének kockázatos, de eredményes vállalását.

Ismétlem, lehetséges, hogy a művészetkritika magas mércéje találna kivetnivalót ebben az előadásban. Az eset azonban nekem mélyebb tanulságot hordoz: azt, hogy színház és közönség kapcsolata sohasem az utóbbin múlik. Ha egy színház pontosan tisztázza céljait és szabatosan fogalmazza meg mondanivalóját, mindig számíthat a közönség rokonszenvére. Ezt éreztem én a legtöbb norvégiai előadás végén, a nézők reakcióit figyelve. Azét a közönségét, amelynek viselkedését felületes ismereteink alapján a fjordok hőmérsékletével volnánk hajlandóak pár-huzamba állítani.

(Hajdú-bihari Napló, 1986)