Színház az akrobatika határán (A Pekingi Opera Debrecenben)
Igazán örülhetünk annak, hogy Debrecen az ország egyik legnagyobb városa, mert lakói így majdnem minden évben részesülhetnek valamely, Magyarországra látogató külföldi művészeti együttes játékának élvezetében.
Legutóbb kedden este örülhettünk, amikor – ritka pillanat! – a Pekingi Opera Belsőmongol Társulata zsúfolt házat vonzva mutatkozott be a jegyhez jutott szerencséseknek a Csokonai Színházban. A felfokozott érdeklődésen nincs mit csodálkozni, hiszen ezúttal valóban varázslat történt: a Hegy jött el Mohamedhez, hogy röpke két órán át ízelítőt adjon egy távoli, egzotikus kultúra különös világából.
Csak természetes, hogy nagy sikert aratott a bemutatkozás, hiszen a jól nevelt magyar közönség még a lábain alig-alig megálló honi produkciók premierjét is vastapssal jutalmazza. Nem a kötelező szkepszis mondatja, ha mégis kétségeink támadtak a vendégjáték érdemi fogadtatásával kapcsolatban; aligha hihető ugyanis, hogy a nézőteret az európai kulturális hagyományoktól oly eltérő kifejezés- és jelrendszer minden jelentését pontosan értelmező Kína-szakértők töltötték volna meg. Szégyenkezés nélkül kell beismernünk, hogy ezen az estén csak a laikus pozíciójából lehettünk tanúi a rendkívüli fejleményeknek: neveltetésünk, műveltségünk, ízlésünk korlátait meghaladni képtelen, legfeljebb a más, az új iránti szellemi nyitottság kínálhatott kapaszkodót a látottak megközelítéséhez.
Hogy ez képesít-e a dolgok. lényegének megértéséhez, az már kinek-kinek a beleérző képességétől is függ.
Annyi mindenesetre mindjárt az elején kiderült, hogy az „opera” elnevezés használata nem a mi fogalmaink szerint értendő. Ebben a színházban a legkisebb szerep jut az éneknek (az is falzett-hangon) és a díszleteknek: mindent a pazar, jelzéses kosztümök, az arcot elfedő maszkok és az akrobatikus, stilizált, szimbolikus színészi játék fejez ki. Embertípusokat, érzelmi állapotokat, történéseket: egy (Kínában) általánosan ismert monda- és hitvilág évszázadokon át hagyományozódó szcenikai jelrendszerével.
A Debrecenben előadott három darabból kettő küzdelemről szól; harcról ember és ember, ember és természetfölötti erők között. Balett, pantomim, cirkuszi látvánnyal felérő akrobatika, ritmikusan énekelt beszéd, pompás kosztümök, a történést kísérő, kommentáló, népi hangszereken megszólaló zene – és ősi igazságszolgáltatás, a céljáért küzdő hős fölényes győzelme. A Csodatevő fű megszerzése című nyitó epizód cselekményének követése még némi nehézséget okozott, de a Felfordulás a mennyei palotában című részlet, nem utolsósorban a főszereplő lenyűgöző játéka (kár, hogy nevét a műsorfüzet alapján nem tudjuk azonosítani) és a káprázatos jelmezek miatt már egyértelműen közvetítette mondanivalóját.
Ami leginkább közel állta realista európai színjátszáshoz, mert elsődlegesen a színészi alakításokra épít, az a Levonulás a hegyről kettesben című epizód volt. A boncot játszó színész remek karikírozó képessége és humora a misztikum szférájából emberközelbe hozta a jelenetet; a világban egyedül álló, majd társat találó ember reménységét fogalmazta meg jelképesen e pár percben. Méltányolva a másik két epizód sokszor fantasztikusan összehangolt látványos mozgás-kombinációit, rnagam ezzel az etűddel voltam képes a legszorosabban azonosulni; a végén egyfajta katarzist is érezve.
Ez persze nem csoda. Európai csököttség.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)