Színház az akrobatika határán (A Pekingi Opera Debrecenben)

 

Igazán örülhetünk annak, hogy Debrecen az ország egyik legnagyobb városa, mert lakói így majdnem min­den évben részesülhetnek va­lamely, Magyarországra lá­togató külföldi művészeti együttes játékának élvezeté­ben.

Legutóbb kedden este örülhettünk, amikor – ritka pillanat! – a Pekingi Opera Belsőmongol Társulata zsú­folt házat vonzva mutatko­zott be a jegyhez jutott sze­rencséseknek a Csokonai Színházban. A felfokozott ér­deklődésen nincs mit csodál­kozni, hiszen ezúttal valóban varázslat történt: a Hegy jött el Mohamedhez, hogy röpke két órán át ízelítőt adjon egy távoli, egzotikus kultúra kü­lönös világából.

Csak természetes, hogy nagy sikert aratott a bemu­tatkozás, hiszen a jól nevelt magyar kö­zönség még a lá­bain alig-alig megálló honi produkciók premierjét is vastapssal jutalmazza. Nem a kötelező szkepszis mondatja, ha mégis kétségeink támad­tak a vendégjáték érdemi fo­gadtatásával kapcsolatban; aligha hihető ugyanis, hogy a nézőteret az európai kultu­rális hagyo­mányoktól oly el­térő kifejezés- és jelrend­szer minden jelentését ponto­san értelmező Kína-szak­ér­tők töltötték volna meg. Szé­gyenkezés nélkül kell beis­mernünk, hogy ezen az es­tén csak a laikus pozíciójá­ból lehettünk tanúi a rend­kívüli fejleményeknek: ne­veltetésünk, műveltségünk, ízlésünk korlátait meghalad­ni képtelen, legfeljebb a más, az új iránti szellemi nyitott­ság kínál­hatott kapaszkodót a látottak megközelítéséhez.

Hogy ez képesít-e a dolgok. lényegének megértéséhez, az már kinek-kinek a beleér­ző ké­pességétől is függ.

Annyi mindenesetre mind­járt az elején kiderült, hogy az „opera” elnevezés haszná­lata nem a mi fogalmaink szerint értendő. Ebben a színházban a legkisebb szerep jut az éneknek (az is falzett-hangon) és a díszleteknek: mindent a pazar, jelzéses kosztümök, az arcot elfedő maszkok és az akrobatikus, stilizált, szimbolikus színészi játék fejez ki. Embertípuso­kat, érzelmi álla­potokat, történéseket: egy (Kínában) általánosan ismert monda- és hitvilág évszázadokon át ha­gyományozódó szcenikai jel­rendszerével.

A Debrecenben előadott három darabból kettő küz­delemről szól; harcról ember és ember, ember és termé­szetfölötti erők között. Balett, pantomim, cirkuszi látván­nyal felérő akrobatika, rit­mikusan énekelt beszéd, pompás kosztümök, a törté­nést kísérő, kommentáló, né­pi hang­szereken megszólaló zene – és ősi igazságszolgál­tatás, a céljáért küzdő hős fölényes győzelme. A Csoda­tevő fű megszerzése című nyitó epizód cselekményének követése még némi nehézsé­get okozott, de a Felfordulás a mennyei palotában című részlet, nem utolsósorban a főszereplő lenyűgöző játéka (kár, hogy nevét a műsorfü­zet alapján nem tudjuk azo­nosítani) és a káprázatos jel­mezek miatt már egyértel­műen közvetítette mondani­valóját.

Ami leginkább közel állta realista európai színjátszás­hoz, mert elsődlegesen a szí­nészi alakításokra épít, az a Levonulás a hegyről kettes­ben című epizód volt. A bon­cot játszó színész remek ka­rikírozó képessége és humora a misztikum szférájából em­berközelbe hozta a jelenetet; a világban egyedül álló, majd társat találó ember remény­ségét fogalmazta meg jelké­pesen e pár percben. Méltá­nyolva a másik két epizód sokszor fantasztikusan össze­hangolt látványos mozgás-kombinációit, rnagam ezzel az etűddel voltam képes a leg­szorosabban azonosulni; a vé­gén egyfajta katarzist is érezve.

Ez persze nem csoda. Euró­pai csököttség.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)