Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Wolfgang Borchert útjai (Végig a hosszú úton)

 

Tudásunk meglehetősen szegényes Wolf­gang Borchertről. Ha Balassa Sándor nem írt volna operát Az ajtón kívül című drá­májából, nevét a germanisták szűk körén kívül alig-alig is­mer­nék. Pedig Borchert a második világháború utáni német irodalom talán legnagyobb hajtású művét alkotta meg 1947-ben.

Rövid, alig huszonhét életévének tra­gikus, kitörölhetetlen élménye a háború, amit front­katonaként, súlyos sebesüléssel és betegséggel, pacifista meggyőződése miatt kétszeres börtön­büntetéssel (halálra is ítél­ték), fizikailag teljesen leromlott állapotban élt túl. Két évvel. A háború vége és a ha­lála közti néhány hónap termése kötetnyi novellája, elbeszélése és egyetlen drámája. Művészete e lidércnyomásos élményt ordít­ja a múlt terhe alól mene­külj akaró kor arcába. Képzettársításokba fulladó kétségbeesése a retteneté, a meg­rendült öntudaté, a tör­ténelem irracionális­sá vált viszonyai közt vergődő személyisé­gé, a kaotikus világrendben ér­telmet és fe­lelősséget kereső esendő emberé. Írásai robbanásszerű indulattal, kényszerítő erővel fogalmazzák meg a történelmi önvizsgálat szükségességét – egy olyan időszakban, amelynek restaurációs törekvései egészen a hatvanas évek elejéig a hallgatás fátylába burkolják a kö­zelmúlt eseményeinek tár­gyalását. Ez az emésztő élmény a témája drámájának és Végig a hosszú úton, végestelen végig című írásának is, amely a Csokonai Színház Pódiumszínházában Bernát László rendezésében, Tihanyi Péter elő­adásában monodrámaként került színre.

Nehéz, valójában megvalósíthatatlan fel­adatra vállalkozott színész és rendező a borcherti világ egy szeletének színpadra vi­telével. A mű ugyanis annyira érzelmi fo­gantatású, annyira egy adott kor specifi­kus vonásait tükrözi, hogy más történelmi körülmények között szükség­képpen elveszti sajátos meghatározottságát, a kollektív ön­tudat gondolatilag is kapaszkodót kínáló hivatkozásrendszerét. Márpedig ha ezt egy adaptáció nem képes felidézni, akkor egy­szerű háborúellenes röpirattá válik, aminek ugyan kétségtelenül van aktualitása, de konkrét-érzékletes drámai közeg híján csak az elvontság szférájában, igazában átélhető hatás nélkül.

A Pódiumszínház előadása nem tudta meghaladni ezt az ellentmondást. Mivel színész és szerep teljes azonosulását a tör­ténelmi dimenziók változása nem teszi le­hetővé, ennek illúzióját csak mesterségbe­li fegyverzetének bevezetésével keltheti fel a játékos. Tihanyi Péter, noha vannak szép, hiteles jelenetei, Fischer hadnagy belső űzöttségét állandóan felfokozott, in­tenzív jelenléttel ábrázolva igyekszik le­győzni a távolságot, s ezzel óhatatlanul a hatvanas évek amatőr színjátszómozgalmá­nak mesterkéltté vált játékfelfogását idé­zi elénk. A valódi borosta, a le­ron­gyolódott öltözet, az izzadó test fizikailag sokkoló látványa azonban nem képes visszaadni azoknak a belső folyamatoknak, asszociá­ciósoroknak a hiteles hátterét, amelyek Fi­scher gon­dolatvilágát betöltik. A néző egy színész erőfeszítéseit figyeli, amint az anyaggal és saját le­hetőségeivel birkózik több-kevesebb sikerrel. Tisztelettel adózik a latba vetett energiáknak, de némi tartózkodással fogadja az eredményt: nem győ­ződött meg igazán arról, hogy ez az írás alkalmas a dramatizálásra.

A bemutatónak mégis van egy nagy ér­deme: ama ritka vállalkozások közé tarto­zik, ame­lyek tudomásunkra hozzák, hogy a barikádnak azon az oldalán is emberek mozogtak, több­ségükben kényszervágásra hajtott, ideológiailag manipulált áldozatok, akik esetleg ugyanúgy tragikusan élték meg háborús szerepüket, mint a front eme oldalán állók. Borchertnek ezt az emberi üzenetét megrendítően tárja elénk az előadás.

(Hajdú-bihari Napló, 1984)