A búsképű lovag kalandjai (La Mancha lovagja)
Ismét egy zenés játék, a javából. A La Mancha lovagját (Wasserman-Leigh-Darion produkciója) persze nem kellett felfedezni a debreceni közönség számára, hiszen jó évtizede nagy sikerrel vitte színre Rencz Antal a nagyerdei színpadon. Most az egykori tanatívány Pinczés István segedelmével játssza fiatal színészcsapata a Csokonai Színházban, telt házak előtt.
A sztori kellőképpen romantikus és sejtelmes: az író, Cervantes az inkvizíció fogságába esik, s a rabok között, az ő közreműködésükkel eljátssza Don Quijote de La Mancha életének néhány epizódját. A „játék a játékban” keret ötletes lehetőséget kínál művészet és valóság, illúziók és realitás viszonyának, egymásba csúszásának és szétválásának rajzához. A darab „üzenete” más, hasonló emelkedettségű musicalét idézi: a humánum, a hit és a szeretet dicséretét zengi. Érzelmi hatását a spanyolos motívumokból építkező, többnyire lírai zene erősíti.
Kellemes. Talán ez a szó fejezi ki leghűbben az est természetét. Hagyjuk magunkat sodortatni, élvezzük a humort, a kalandos történet fordulatait, szánjuk a kétbalkezes lovagot, hogy a végén kicsit megtisztuljunk, és minden nehézség ellenére szépnek találjuk a világot.
Pinczés István érti a dolgát, bírja a zenés játékokhoz szükséges eszközöket, tehát jó előadást rendezett a La Mancha lovagjából. Jó Kertai László díszlete, a belső várudvar is: éppen olyan, amilyennek egy várbelsőnek lennie kell. Impozáns. A színpadon minden precízen kidolgozott, harmonikus, kevés helyütt észlelni forszírozottságot. Pinczés nem fejelte meg a darabot aktuálpolitikai utalásokkal, annak játszatja el, ami: a művészet apoteózisának. Visszafogott módszerekkel teremti meg a előadást himnikusságát, kerüli az érzelgősséget.
A csapat változatlanul együtt van. Többen, többször elmondták, ma is érvényes: kialakult egy fiatal gárda a Csokonai Színházban, amely igen jól érzi magát a zenés játékokban. Az ifjonti hév némiképp lecsitult mára, a lelkesedés helyébe a szakmaiság lépett. Így persze már kiderülnek a turpisságok, a hajlam a rutinszerű megoldásokra, az énekesi képességek korlátai. Nem feltűnően zavaró jelenségek, de észlelni lehet őket. Most kell vigyázni: megállapodottság helyett a belső építkezést, az elmélyülést választani. A csapatszellem tovatűnésével nehogy kiderüljön egyesekről, hogy meztelen a király. Vagy legalábbis, nem oly jól öltözött.
Nincs kiemelkedő alakítás az előadásban, de minősíthetetlen sem. Horányi László mint lovag hitelesen tévelyeg az ideák világában, Cervantesként pedig az eszünkre apellál: sikerrel. Szolgája, Dánielfy Zsolt kifogásolható szerepértelmezésben jelenik meg: túlságosan bohókásra, jópofáskodóra veszi a figurát.
Az általam látott, február 21-i előadásban már Fekete Györgyi alakította Dulcineát (váltótársa Nagy Anikó m. v.), vadmacskásan, vonzóan, de helyenként mereven. A három főszereplő mellett említést érdemel Kincses Károly, Jantyik Csaba, Garay Nagy Tamás és Varga Éva.
Különös: látszólag minden adva van ahhoz, hogy dörgő vastaps méltányolja a teljesítményt, azon az estén mégis inkább udvariasnak volt nevezhető a tetszésnyilvánítás. Diákok töltötték meg a széksorokat, s bár figyelemmel kísérték a játékot, lelkesedésük kordában maradt. Igaz, ez a játék más hatáselemekre épül, mint mondjuk a Godspell, s a zenéje is inkább egyetemes, mintsem egy adott korosztályhoz szóló. Ne legyünk hát telhetetlenek: nem bliccelték el az előadást a gyerekek, dugig volt a színház. Mi lehet ma ennél fontosabb?
(ÚTON, 1990)