A jazz a zenekultúra szerves része (Gonda János)

Gonda János zeneszerző, zenész, tanár, kritikus, jazztörténész, a Magyar Zene­művészek Szö­vetsége jazz szakosztályának elnöke, egyben a Nemzetközi Jazz Federáció alelnöke. 1966-ban írott Jazz – elmélet, gyakorlat című könyvének második, átdolgozott kiadása megjele­nés előtt áll.

• Az átlagember Ma­gyarországról nehezen tudja figyelemmel kísér­ni a világ zenei életének eseményeit. Ön funkciói­ból eredően is széles ki­tekintéssel rendelkezik. Véle­mé­nye szerint ho­gyan illeszkedik a jazz a jelenkori zenekultúra egészébe?

– Valamilyen módon min­den zene szerves része a kor zenekultúrájának. Így a jazz is, sajátos módon: annyiban szervesebben tükrözi a mai művészet különböző arculata­it, hogy rendkívül erősen up to date, korszerű. Egy elektro­nikus zeneszerző például job­ban elru­gasz­kodhat a való­ságtól, mint egy jazzmuzsikus, akinek azáltal, hogy ma­ga teremti a zenei anyagot, amit játék közben a közönség azonnal kontrollál is, keve­sebb módja van az efféle in­tellektuális kalandokra. A jazz integráns része a zene­kultúrának; teljesen önálló, de ugyanakkor ezer szállal kapcsolódik a komolyzene legkülönfélébb irányzatai­hoz, és a könnyűzenéhez is. Ez azért lehet így, mert nin­csenek különálló műfaji ska­tulyák, hanem zenészek van­nak, akiket nap, mint nap sokféle hatás, impresszió ér.

• Ha a legutóbbi évekre gondolunk: mi­lyen áramlatok, irány­zatok különböztethetők meg a jazzben?

– Erre többféleképpen le­het válaszolni. Lehet azt mondani, hogy lassan annyi irányzat van, ahány együttes, előadó. Ha arra gondolok, hogy a huszadik század utol­só harmadából milyen egy­ségesnek látjuk, mondjuk, a korai bécsi klasszicizmus vagy a barokk zene nyelveze­tét, akkor ehhez képest a jazz hallatlanul differen­ciált, sokrétű, sok irányzatot mutató előadási gyakorlat. I nagyobb Másfelől, ha madártávlatból1 pillantunk a mai jazzre, ak­kor legelőször az éppen diva­tos jazz-rock tűnik a sze­münkbe – mellette aztán mindenféle. Ebben a zenében az az izgalmas, hogy a muzsi­kusok életkorától, a generá­ciótól, a földrajzi környezettől, az országtól, az országok zenei hagyományaitól függően annyiféle irányzat fér meg egyszerre. Olyan is, amelyik az európai népzenei kultúrák és az amerikai jazzformák kö­zött próbál szintézist terem­teni: olyan is, amelyik a jazz-rockot az indiai zenével ötvözi; vannak zenészek, akik ötvenévesen is ugyanazt a stílust játsszák mint fiatal korukban: tehát az úgyneve­zett tradicionális jazztől a szving felújításáig minden van, free és távol-kelet felé közelítő irányzat, third- stream és nagyzenekari jazz, main stream és modern jazz zongorázás – azt lehet mon­dani. hogy az összes irányzat, amit a jazz története során kitermelt, ma egymás mellett él.

• A jazzt gyakran század nemzetközi népzenéjének nevezik. A műfaj valóban nem­zetek fölötti, ugyanakkor azonban minden muzsikus mögött ott van­nak saját országának ze­nei-népzenei hagyomá­nyai, az a zenei anya­nyelv, amelyen nevelke­dett. Hogyan egyez­tethető ez össze, s vajon eredményezhet-e olyan szintézist, amely a világ bármely pontján egy­aránt értékelhető?

– Hadd utaljak Bartók Bélára, aki, mint tudjuk, a Balkánon és Afrikában is ku­tatott nép­zenét; eredményei egyetemesen ismertek. A mu­zsikusok mindig keresik az új forrásokat; olyan ez, mint az élet legtöbb jelensége: rend­kívül bonyolult és összetett. Aki mindig más forrásból j táplálkozik, az könnyen talajt veszthet; de éppúgy zsákut­cába juthat az, aki mindig csak önálló akar lenni. A legfontosabb a szintézis megalkotása. A jazz eredetét vizs­gálva kezdik újra felfedezni Afrika jelentőségét: Ameri­káét, amely a kohó és szin­tetizátor szerepét töltötte be; és Európáét, ahonnan a nyugati zene áramlatai indultak. Az orientáció az afrikai, afro-amerikai és néger forrásvi­lágról gyakorlatilag a világ egész zenekultúrájára kiter­jedt, s egy nagy egészet ké­pez. Ezen belül az érdeklő­dés az utolsó évtizedben az egzotikus népzenei kultúrák felé for­dult, s ma a jazzre – bár a kortárs kompozíciós ze­ne hatása is jelentős – a legnagyobb hatást az indiai, távol-keleti folklór és kultikus világ teszi.

• Lehet-e analógiát találni e folyamat és a képzőművészetekben a századfordulón lezajlott mozgalmak között, amikor a művészek érdeklődésének fókuszába a primitív, törzsi művészetek kerültek?

– Hasonló ahhoz. Ahogy Picassónak volt néger korszaka, ugyanúgy a jazz most olyan periódusát éli, amikor a leginkább avantgárd mu­zsikusok remek szintézisfor­mákat találnak az ősi kultú­rákkal, s kiderül, hogy az avantgárdnak hallatlanul izgalmas, komplementer formái ezek az egészen régi kultikus hagyományok. Feltétlenül jobban illik ez, mintha a bé­csi klasszicizmus képviselői­vel, Haydnnal és Mozarttal tenné ugyanezt.

• Miért?

– A jazz egész világa egy vonatkozásban alapvetően különbözik a kompozíciós ze­nétől: létrejötte még mindig eredendően improvizatív és ad hoc jellegű. Talán ez is oka, hogy a naturális zene felé fordul. A zene megszüle­tésének folyamata a népze­nében és a jazzban ugyan jelentősen eltér egymástól – a mai jazzmuzsikusok általá­ban képzett zenészek, akik kottáznak, harmonizálnak, hangszerelnek – egészében mégis valami mély közös vo­nás köti a népzenéhez, ami már azzal is magyarázható, hogy a jazz eredete is nép­zenei kultúrára vezethető vissza, és ezt a rokonságot a jazz mindmáig tartja.

• Nem játszik-e sze­repet ebben az, hogy a modern civilizációs társa­dalmak fel­gyorsult, túl­hajszolt élettempójától megcsömörlött jazzmu­zsikusok egyszerűbb, ter­mé­szetibb megnyilvánulásokat  keresve igyekeznek meríteni a „tiszta forrásából?

– Mindenképpen, bár ez nemcsak a jazzmuzsikusok körében figyelhető meg. Hogy a jazz ilyen naturális, a ter­mészettel, az anyafölddel szo­ros kapcsolatban maradt ze­nei forma, s hogy a kezdeti, szűk körű New Orleans-i zenei praxis ennyire elter­jedt és népszerűvé vált a vi­lágon, pontosan ezt az igényt fejezi ki.

• Ahol ennyiféle stí­lus, kifejezési mód fér meg egymás mellett, ott szükségszerűen fel­vetődik az értékelés kérdése. Esz­tétikailag hogyan minő­síthető ez a sokféleség, milyen szempontok alap­ján bizonyulnak egyes produkciók értékesnek vagy értéktelennek?

– Az biztos, hogy nem műfaji skatulyák alapján. Egyetlen zenei forma értét sem az határozza meg, hogy melyik irányzathoz so­rolható. Minden zene a maga korában kaotikusnak és kiismerhetetlennek tűnő irányza­tok összessége. Ma már a leg­kisebb gondot sem okoz, hogy Beethovent a legnagyobbként értékeljük jelentős és kevésbé jelentős kortársai között. Ak­kor ez egyáltalán nem volt ennyire egyértelmű, koránt­sem tartották őt olyan kiug­ró géniusznak, mint amilyen­nek ma ismerjük. Ugyanez a helyzet a jazz sokrétűségé­vel. Lehet, húsz év múlva tisztán látjuk, kik voltak a 70-es években az igazán je­lentős, kreatív, a zenei vi­lágot előrevivő alkotóművé­szek. Mint ahogy számunkra ma már öt-hat zenész neve fémjelzi a bebopot. 1943-45-ben ezt még nem lehetett lát­ni.

• Tudom, hogy ez in­goványos talaj, mégis to­vább faggatom. Lehet-e azokat az általános esz­tétikai kategóriákat, ame­lyekkel mondjuk a ko­molyzene „fölött” ítélke­zünk, minden tekintetben érvényesíteni a jazzre? Azért kérdem ezt, mert a jazzben, éppen je­lenva­lósága, improvizatív vol­ta miatt, egész sor eszté­tikán kívüli szempont szerepet ját­szik, mind születését, mind befoga­dását tekintve.

– Mindenfajta művészi produktumot meg lehet köze­líteni kizárólag esztétikai, konkrét szakmai oldalról. A zeneesztétikának a különböző stílusokra és korszakokra kialakult egyfajta terminoló­giája, szempontok és princípiumok tárháza, amelyek valószínűleg nem érvényesíthe­tők a jazzre, mert hiszen a klasszikus zenéből szűrődtek le. Voltaképpen mindenfajta zenének – a jazznek is – önálló esztétikája kell, hogy legyen.

• Van?

– A jazznek tulajdonképpen nincs.

• És lehet?

– Én hiszek benne. Miként a marxista zeneesztétikával is csak az utóbbi egy-két év­tizedben kezdtek a szakemberek alaposabban foglalkozni, egyszer eljuthatunk oda is, hogy megterem­tődik az önálló jazzesztétika. Egyébként külföldön – például a grazi zeneakadémia jazzkutató köz­pontjában vagy a hamburgi zenetudományi intézetben – időnként megjelentetnek a jazzt esztétikai aspektusból analizáló tanulmányokat. Ma még meglehetősen nehéz át­tekinteni ezt a területet, s pontosan elkülöníteni, hogy mi az önálló jazzesztétika.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)