A Csokonai Színház évadjai (1979-80, 1980-81)

 

A múlt héten tartotta meg a Csokonai Színház évad­záró társulati ülését, amelyen Gali László igazgató rész­letesen értékelte az eltelt év fejleményeit. Lapunkban a beszámoló minden fontos pontját ismertettük, ezért most, szokásos év végi mérlegünkben egyetlen kérdés­kört kívánunk megvizsgálni: azt, hogy ebben az évben miként teljesültek a két és fél éve hivatalba lépett új vezetőség műsorpolitikai törekvései. Ehhez az utóbbi két teljes évad összehasonlítását választ­juk módszerül.

A Csokonai Színház két évvel ezelőtt a következő főbb célkitűzéseket határozta meg:

1. A társulat művészi arculatának formálása, a művészi alkotómunka színvonalának emelése, egységes színházi műhely kialakítása.

2. A világirodalom klasszi­kusai, a magyar klasszikusok, valamint a magyar dráma otthonává tenni a színházat.

3. A műsortervben teret ad­ni a szomszédos szocialista országok drámairodalmának csakúgy, mint a kortárs nyu­gati drámairodalom huma­nista és politikailag, világné­zetét tekintve progresszív irá­nyainak.

4. A színház egyetemes, magyar és debreceni kíván lenni egyszerre, alkalmazkodva a város hagyományaihoz és a különböző társadalmi rétegek kulturális igényeihez.

5. A társulatépítés fő céljául (és eszközéül) a szélesedő repertoár, az új műfajok, az intenzívebb játékstílus megteremtését jelölték meg.

Darabok, előadások

Közéletiség. nyitottság, szinkron a kortárs színház­művészettel, és érvényesség a helyi közönség előtt – rövi­den tehát így foglalhatnánk össze a színház művészetpoli­tikai elveit. Nézzük meg, ho­gyan tükröződött mindez két évad műsortervében.

Az 1979/80-as évadban 11, az 1980/81-es évadban 14 da­rabot mutatott be a színház. Ez a szám országos viszony­latban rendkívül magas. A műfaji kategóriák szerint (amiket a színház állított fel a maga számára) a követke­zőként osztályozhatók ezek a darabok.

Magyar drámák, 1979: Légy jó mindhalálig. Tüzet viszek, Házmestersirató, Gel­lérthegyi álmok, Törtetők, Árva Bethlen Kata. 1980: Villámfénynél, Oszlopos Si­meon. Klasszikusok, 1979: Élő holttest, Volpone. 1980: Mandragóra. Háztűznéző. Kortárs nyugati művek, 1979: Kazimír és Karolin, Szere­lem, ó, Barabbás. 1980: János király. Cukorváros, Dühöngő ifjúság, Felső-Ausztria. Szo­cialista darabok, 1979: –. 1980. Repülési kísérlet, Var­sói melódia. Szórakoztató mű, vígjáték, 1979: Volpone, Sze­relem, ó. 1980: Maya, Lumpáciusz Vagabundusz, A sza­bin nők elrablása. Mandragó­ra, Kabaré- és sanzonest. Stú­dióelőadások. 1979: Gellért­hegyi álmok, Árva Bethlen Kata (valamint színészi elő­adóestek mint magánvállal­kozások). 1980: Dühöngő if­júság. Mandragóra, Varsói melódia, Felső-Ausztria. (A kategóriák között természete­sen vannak átfedések, mert egy-egy darab több feltétel­nek is megfelel).

Az új vezetőség 1979-ben hirdette meg először teljes programját, amit a bemuta­tott klasszikus darabok kép­viseltek. Megoszlásuk: 6 ma­gyar, 2 klasszikus, 3 nyugati, 2 vígjáték. Szórakoztató, il­letve szocialista nem volt. A szezonban a magyar drámák domináltak (egyikük debre­ceni témájú), közülük 5 élő szerző alkotása volt, ami a kortárs magyar dráma ügyé­nek határozott felvállalását jelzi. Az évet alapvetően ko­mor, drámai hangvétel jelle­mezte, feltűnően hiányoztak a könnyedebb, kifejezetten szórakoztató, zenés darabok. Új, groteszkebb játékstílus megteremtésével egyedül a Kazimír és Karolin kísérle­tezett. A Stúdiószínház két bemutatóval és előadóestekkel kezdte meg kiegészítő te­vékenységét.

Az alapok lerakása után 1980-ban már érezhetően dif­ferenciáltabb műsortervet kí­vánt megvalósítani a színház vezetősége – részleges siker­rel. Feltűnő, hogy mindkét évben több tervezett bemuta­tó elmaradt, helyükre más művek kerültek. Az okokat nem ismerjük, nem is ránk tartozik, mindenesetre a vál­tozások a tervezés bizonyta­lanságát érzékeltetik. Nyil­ván­valóan másképpen festett, volna az utóbbi évad, ha az elképzelt előadásokat (Szakonyi-. Tamási-darab) is a mér­leg egyik serpenyőjébe rak­hatnánk.

Katarzis és szórakozás

Így azonban az arány: 2 magyar, 2 klasszikus. 4 nyu­gati, 2 szocialista, 4 szórakoz­tató (közülük 3 magyar). A bemutatók száma hárommal nőtt, a legszembetűnőbb a szórakoztató művek és a ma­gyar drámák ellentétes irá­nyú mennyiségi változása. Amennyire az előző évadban hiányoztak a zenés darabok, olyan soknak tartjuk most szinte dömpingszerű megjele­nésüket. Különösen, hogy ez­zel párhuzamosan a magyar drámák száma 6-ról 2-re csök­kent, s egyik sem kortárs szerző műve! Ez a módosulás egyértelműen arra mutat, hogy a színháznak ebben az évben nem sikerült valóra váltania a magyar drámával kapcsolatos célkitűzéseit, sőt az előző évhez képest nagy visszaesés következett be. (Nem tekinthetjük ugyanis ebbe a kategóriába tartozó­nak a szórakoztató darabo­kat, még ha magyar szerzők nevéhez fűződnek is.)

Az évad további jellemzői­hez tartozik a kortárs nyuga­ti drámák előretörése: ezek az előadások vetették fel az év legizgalmasabb történe­lemfilozófiai és társadalmi kérdéseit. Mellettük örven­detes, hogy a színház fedezett fel a magyar közönség szá­mára olyan szocialista or­szágbeli írót, mint a bolgár Radicskov. A Stúdiószínház teljes szélességgel kibontotta szárnyait, s ennek jelentősé­gét az „experimentális", kí­sérletező, az új színházi for­manyelv megteremtését célzó próbálkozások sorában nem lehet eléggé hangsúlyozni. Ám az sem tagadható, hogy a Stúdiószínház jelenlegi re­pertoárjával és eszközeivel csak nevében stúdió. Inkább a kamaraszínház megjelölés illene rá. hiszen a bemutatók intim környezetbe helyezett, hagyományos előadások vol­tak, amelyektől távol állt mindenféle formabontó, új kifejezőeszköz keresése, a né­zők és a színjátszók a hagyo­mányostól eltérő kapcsolatá­nak kialakítása. Egyedül, és csak részben, a Felső-Auszt­ria próbálkozott ezzel.

Az eddigiek alapján olyan érzésünk támadhat, hogy a színház 1980/ 81-es programjá­ban, művészi színvonalában bizonyos „lazulás" észlelhető; legalábbis a szórakoztató mű­vek aránya erre enged követ­keztetni. Ám ne feledjük el, hogy a bemutatók száma ugyanennyivel nőtt, tehát a szórakoztató darabok nem szorították ki a komoly vál­lalkozásokat, pusztán kiegé­szítették őket. 1979-ben 9, valamilyen formában drámá­nak nevezhető előadást ját­szottak; 1980-ban körülbelül nyolc előadásra illik ez az el­nevezés (bár az összes bemu­tatók számához képest jelen­tős a csökkenés), s ezeknek a drámáknak a színvonala el­érte, sőt meg is haladta az előző évit.

Előrelépés?

Az elmúlt évad általános értékelésében most már rátérhetünk a színház művészetpolitikai elvei és a meg­valósult gyakorlat összhang­jának vizsgálatára.

Ami ennek feltételeit ille­ti, sikerült javítani a társulat összetételén, a két év alatt harmincnál több új taggal gyarapodott a színház. Most már szinte minden szerepkör betölthető, a társulat színészileg megerősödött, képessé vált bonyolult, magas szintű feladatok megoldására. Ilyen értelemben a vidéki színhá­zak sorában a legjobbak közé számítható.

A színház műsorpolitikája szélesedett, differenciáltabbá vált, valóban a környéken élő rétegekhez kíván szólni úgy, hogy közben egyetemes értékeket mutat be. Több ta­gozatú, afféle "mindenes" színházként nem vállalkoz­hat arra, hogy a drámairoda­lom egyes irányzatait, stílu­sait a többi rovására előny­ben részesítse, viszont a funkció és a műsorterv ma­gas művészi színvonalával igyekszik egységesebbé tenni. Ez a törekvés azonban az el­múlt évadban ellentmondá­sosan valósult meg: nem vol­tak bántóan rossz, nívótlan produkciók (gyengébbek akadtak), de nem voltak iga­zán nagy jelentőségű, gondolatilag-formailag tökéletesen megfor­mált előadások sem.

Szellemi kapacitásban, szakmai potenciálban a szín­ház tovább érlelődött, de ezt nem tudta az előző évadot meghaladó szinten kamatoz­tatni. A munkát egyenetlen­ség; jellemzi; mintha túl sok mindent tűzne maga elé a színház, amit nem képes egyforma szinten teljesíteni. Megengedhetetlen például, hogy a bemutatókon sorozat­ban nem teljesen kész előadá­sok kerüljenek a közönség elé. Éppen akkor kellene er­re jobban ügyelni, amikor kétségtelen jelei tapasztalha­tók a műhely-jelleg erősödé­sének, az új játékstílusok je­lentkezésének (János király, Repülési kísérlet, Háztűzné­ző), a munka intenzívebbé válásának, az előadások ala­posabb kidolgozásának.

A műsorterv tartalmi összetételében is ez a nivelláló­dás érvényesült. Nem voltak szélsőséges kísérletek, de nem voltak olyan előadások sem, amelyek nagy gondolati hullámzást indítottak volna el. A színház szocialista, hu­mánus, afféle „középutas" művészetkoncepció jegyében dolgozik, és tartózkodik at­tól, hogy bármilyen formá­ban is vitatható összefüggé­seket villantson fel. Az évad szellemileg a vártnál keve­sebb izgalmat váltott ki. bár több. mai környezetben ját­szódó darabot is műsorra tű­zött. A gondolatkörében, problémafelvetésében, ak­tualitásában legigényesebb, legerőteljesebb két vállalko­zás a János király és a Felső-Ausztria volt, még ha meg­valósításuk kifogásokat vál­tott is ki.

Az évad legjobb előadását most is Gali László rendezte: a Repülési kísérlet valóban szépen megmunkált, a szín­ház legjobb törekvéseit szintézisszerűen képviselő elő­adás lett. Jó munka volt a Dühöngő ifjúság, a Lumpáciusz Vagabundusz, a Varsói melódia és a Maya, fél­ered­ményt hozott a Villámfény­nél, a Háztűznéző, a Cukor­város és a Szabin nők elrab­lása. Szereposztásban elhibázottnak tartjuk az Oszlopos Simeont, kissé amatőr jellegűnek a Mandragórát, és nem értünk egyet a kabaré- és sanzonest bemutatásával. Hely hiányában nincs lehető­ségünk a sok jó színészi alakítás újraidézésére.

Összegezve: az elmúlt két év teljesítményét vizsgálva úgy véljük, a Csokonai Szín­ház sok vonatkozásban (társulatépítés, művészi ambíció, alkotó jelleg) előrelépett, bár az eltelt évad nem hozta el a kibontakozás várt mértékét. Bátrabb művészetpolitikai koncepció, az alkotófolyamatok és az előadások intenzitá­sának további növelése, merészebb kísérletezés, a stúdió funkciójának megfelelő kihasználása, a rendezői munka jelentős erősítése, aktuálisabb, élőbb, személyesebb gondolatkörök felvállalása, illetve mindezek együttese vezethet oda, hogy a színház a következő évad(ok)ban a kívánalmaknak megfelelő szerephez juthasson a magyar (és a debreceni) szellemi életben.

(Hajdú-bihari Napló, 1981)