Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A drámai szoprán (Mohos Nagy Éva)

 

Magas ház tizedik emelete az újkerti lakótelepen. A folyosón négy egyforma barna ajtó, négy egyfor­ma fehér csengővel. A nevek szerencsére nem egy­formák, úgyhogy kiválasztom a keresettet, s meg­nyomom a berregőt.

(Forrás: Csokonai Színház)

Az ajtó kitárul, s néhány lépés után máris a két­szobás lakás egyik szobájában vagyunk. A másik a kisgyereké, így ez egyszerre dolgozó, fogadó és háló, ahogy a szükség kívánja. Ennek megfelelőén a bú­torzat is több célt szolgál: festmények a falon, egy plüss stílgarnitúra, egy széles heverő és egy pianínó alkotják; ez utóbbi – de szűk hozzá a szoba! – fél­reérthetetlenül utal a lakás tulajdonosainak foglal­kozására. A művészházaspár ugyanis: Mohos Nagy Éva, a Csokonai Színház magánénekese és Szűcs La­jos, a Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatának tanára, a Kodály Kórus másodkarmestere.

A művésznő egy kis izga­lommal s némi kétkedéssel fogad: életében ez az első in­terjú, s nehezen hiszi el, hogy erre mindenféle külső sugal­lat nélkül „pusztán" azért kerül sor, mert be akarjuk mutatni azt az énekesnőt, aki rendkívül rövid idő – öt év – alatt a színház operatago­zatának markáns egyéniségé­vé, emlékezetes főszerepek megformálójává vált. Külö­nösen az utóbbi évad érlelte meg a „babérokat" Mohos Nagy Éva számára: a Vivát Mama! vígoperában nyújtott kimagasló alakításáért nívó­díjban részesült, s ő kapta meg egy évre Neményi Lili vándorserlegét is.

Érdekes, hogy a nagy siker egy komédiázó szerepet jutal­mazott, holott hanganyagát tekintve Mohos Nagy Éva drámai szoprán. Persze, ha jól meggondoljuk, ez inkább arra példa, hogy dráma és komikum nem kizárják, ha­nem feltételezik egymást, s a legnagyobb tragédiákat azok tudják eljátszani, akik­nek van humorérzékük. Mo­hos Nagy Éva energikus, ha­tározott alkat, aki ugyanak­kor kellő iróniával is képes mérlegelni a világ dolgait és önmaga cselekedeteit. Céltudatosságának nyilvánvalóan nagy része volt abban, hogy idáig kűzdötte magát – s most ne a szó patetikus fel­hangjaira, hanem a mögötte levő komoly munkára gon­doljunk.

„Húszéves koromig eszem­be sem jutott, hogy énekesnő legyek" – mondja. – „Zongoratanárnak készültem, Sze­geden végeztem el a zenemű­vészeti főiskola tagozatát. Az utolsó évben Sinkó György énektanárunk, a szegedi ope­ra basszistája javasolta, hogy foglalkozzam komolyabban az énekléssel. Így kerültem a színház kórusába, s ott kap­tam meg első kis szerepemet Vaszy Viktor karmestersége idején. Közben sok minden történt, négy évig Jászbe­rényben tanítottam zongo­rázni, elkezdtem énekelni tanulni, s mivel férjem korrepetitori állást kapott a Csokonai Színháznál, 1974-ben Debrecenbe költöztünk. Itt meghallgattak, majd azt mondták, hogy van elegendő szopránénekesük, hát várjak."

Ami ezután következett, az valóban „mesébe illő fordu­lat": Mohos Nagy Éva felfe­dezte­tett. A színház mindkét szopránja megbetegedett, és őt kérték fel a helyettesítésre január 2-án. „Képzelheti, mi­lyen szilveszterem volt. Igaz, hogy a szerep kétharmadát tudtam, de a többit három ­nap alatt kellett megtanul­nom, és zenekari, együttes ­próba nélkül, csak bejáró próbával énekeltem el A végzet hatalmából Leonórát."

Hogy milyen eredménnyel, arra bizonyíték a másnap megkötött szerződés, amellyel Mohos Nagy Éva a Cso­konai Színház magánéneke­seinek sorába lépett. Óriási ugrás ez a színházi szakmá­ban, amivel az ember hirte­len a szakadék szélére is ke­rül: a lehetőségek szakadéka elé, aminek kezdeti nehézsé­gein vagy sikerrel evickél át, vagy... Az öt év alatt eléne­kelt tizenöt szerepből arra le­het következtetni, hogy Mo­hos Nagy Évának sikerült. Csak néhányra emlékezzünk: Gilda a Rigolettóból, Musette a Bohéméletből, Cso-cso-szán a Pillangókisasszonyból, Er­zsébet a Don Carlosból. Leo­nóra a Trubadúrból, s leg­utóbb az Aida címszerepe. Országos lapokban is szép kritikákat kapott.

„Ha a színház nem akarja ennyire, akkor nem sikerül. De nagyon biztatott Szabó László karmester és Kertész Gyula rendező, akiknek zenei irányításában azóta is hiszek. Két évig „beugró", helyette­sítő voltam, aztán másod-, majd első szereposztásban kaptam feladatokat. Minek köszönheti ezt? „Inkább sze­rencsének mondanám, hogy zeneileg biztos vagyok, ami­ben közrejátszik zongorataná­ri múltam is."

Megáll a beszélgetés, az al­kalomra készített feketét és friss fánkot kapok. Ez utóbbi percekre leköt, s nehezen megy a jegyzetelés. Mégis adódik a kérdés: elég-e a zenei biztonság? „Dehogy, bár alapvető feltétel. A szép hang sem elég. Hiszen nem feltétlenül jó színész az, aki­nek kitűnő orgánuma van. A lényeg a hang és a kifejezés egysége. A szerep lelkét kell minél jobban megismerni, ahhoz eljutni teljes azonosu­lással, összhangban kell len­ni a hangbéli és a színészi megoldásoknak, mert a mo­dern énekes: énekes színész. Csakhogy mire az ember megtanulja a szakma minden titkát, nyugdíjba megy".

Rokonszenves a relativitás­elméletnek ez a megfogalma­zása. Sikeresen túl vagyok a fánkon is, semmi akadálya a további diskurzusnak. Téma pedig adódik bőven. Miért hagyta ott a zongorát, hi­szen szakmája volt? „Mert az éneklés az, amivel a zenét a legjobban ki tudom fejezni. Az opera minden vita ellené­re él, mert dráma, s mert emberi érzéseket tükröz. Egy jó előadásban önmagára is­merhet a néző". Tényleg, mi a jó? Tehetségét illetően nem volt még kétsége önmagával szemben? „Ha a nagyok le­mezeit tettem fel, akkor volt. Ha bizonyos kollégákét, ak­kor nem".

Vállalja a viszonyítást, mé­gis kitér előle. Megértem, hogy Mohos Nagy Éva is ma­gáról beszél inkább nyugod­tan. Ez ugyanis csak azok­nak fájhat, akik amúgy is orrolnak rá valamiért. Van­nak ilyenek?

„Nem számoltam, s nem is törődöm velük. Tiszteletben tartom embertársaim szuve­reni­tását: ha hibáznak, rit­kán szólok, ha jót tesznek, dicsérem őket." Hol van itt akkor a nyíltság? „A művé­szek az átlagosnál érzéke­nyebbek, s van, aki a jó szándékú észrevételt is sértő döfésként kezeli. Én nem aka­rok fölösleges konfliktusokat, elég bajom van magammal, a szerepek betanulásával, a fejlődéssel, a munkámmal".

Megint csak a relativitás – gondolom –, s megint igaza van. Bár, ha arra gondolok, hogy ez az írás is csak rela­tíve fogja visszaadni azt, milyen volt Mohos Nagy Éva debreceni operaénekesnő 1979 decemberének elején... Búcsúzásul azért még meg­kérdem: elégedett? Nem vá­gyik el innen?

A válasz a banális kérdés­re talán következik az eddi­giekből: „Jól érzem magam, a Csokonai Színházban. Itt kaptam meg énekesi pályá­mon eddig mindent, belső zenei ízlésem egyezik a zenei vezetőkével. Remélem, hogy a szép szerepek ezután sem ­kerülnek el – akkor meg miért vágynék el?

Kilépek a folyosóra. A bar­na ajtó bezárul mögöttem, s ha vissza akarnék térni, új­ból csengetnem kellene.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)