A Két úr szolgája a Nemzetiben (Goldoni)
Amióta csak létezik, viták kereszttüzében áll az országos színházi találkozó. Vitatott az időpontja, lebonyolításának módja, elbírálása, eredményének hasznossága: csak az nem vitatott, hogy évente egyszer, főképp a vidéki társulatoknak, szükségük van valamiféle seregszemlére, országos megmérettetésre, véleményezésre. Összemérésre.
A célnak annak kellene lenni, hogy elsősorban a szakma kapjon reprezentatív képet az ország színházainak törekvéseiről és képességeiről; de mind ez idáig leküzdhetetlen anyagi akadályok állnak annak útjában, hogy e társulatok két hétre bezárják kapuikat, Budapestre költözzenek, és arra fordítsák idejüket, hogy egymás produkcióit szemléljék, vitassák és gyűjtsék a tapasztalatokat.
Márpedig, amíg ez meg nem valósul, addig az marad a rendező elv, hogy a vidéki társulat egy este bemutatja a fővárosi szakmai és érdeklődő (vagy szervezett) közönségének az általa ilyen-olyan okok miatt delegált darabot, amit 25 tagú zsűri minősít, illetve értékelnek felkért bírálók a másnap délelőtti szak vitán – s ezzel be is fejeződik a találkozó az érin-tett színház számára. Természetesen ez is több a sem-minél, s kis kompromisszumokból épülő világunkban ennek is örülni kell, de azzal a színházak és a szervező Színházművészeti Szövetség is tisztában vannak, hogy a találkozó ilyen formában csak korlátozott érvénnyel tehet eleget küldetésének, s az anyagi áldozatok árán vendégszereplő társulatok szükségképpen hiányérzetek-kel távoznak a bemutatkozás (akár dicsőséget, akár észrevétlenséget hozó) hely-színéről.
Jóval az eredményhirdetés előtt, május 30-án szerepelt a debreceni Csokonai Színház a Nemzeti Színházban, ezúttal is Gali László igazgató-főrendező rendezésével, nevezetesen Goldoni vígjátékával, a Két úr szolgája című zenés darabbal. A jelenlegi szabályok szerint minden színháznak szuverén joga eldönteni, hogy milyen produkcióval vesz részt a találkozón, s a fogadó színházzal kötött egyezség határoz a jegyek árusításáról. A szövetség ez alkalomból 150 belépőt foglalt le tagjai részére, de a foghíjas sorokból következtetve nem minden szakmabeli élt a felkínált lehetőséggel. Azokon kívül, akik eljöttek, szinte csak diákok töltötték meg a széksorokat (nem először a Csokonai Színház vendégjátékai során); s ironikusan akár úgy is fogalmazhatnánk, hogy imponáló az az érdeklődés, amit egyes fővárosi középiskolák fiataljai tanúsítanak a debreceni társulat előadásai iránt – de ez most komolyabb ügy annál, hogysem efféle látószög alkalmas volna érdemi megközelítésére. A közönség összetétele egyértelműen arra enged következtetni, hogy a Nemzeti Színház szervezőirodája nem bízott a spontán érdeklődésben. Szemrehányás nem érheti kishitűsége miatt: a főváros szellemi köreit vagy egy valamilyen szempontból izgalmas darab, vagy egy valamilyen szempontból nevezetessé vált színpadra állítás vonzza színházba, s a jelek szerint a Csokonai Színház előadása egyik kritériumnak sem felelt meg.
Ilyen előzmények után a tudósítónak – a „hazai pálya" melletti elfogultsági leküzdve – kedves kötelessége beszámolni arról, hogy a Két úr szolgája lendületes, flottul összefogott előadásban igen nagy közönségsikert aratott a budapesti színpadon; s a nyújtottak alapján a társulat tagjai joggal lehettek elégedettek teljesítményükkel. Bár a másnapi szakmai vita egyik előadója felhívta a figyelmet a siker relatív voltára, az egy percig sem lehetett kétséges, hogy ezt a sikert is ki kellett vívni, s a Csokonai Színháznak ezen az estén ehhez megvoltak az eszközei. Az is elhangzott a vitán, hogy ilyen szoros kapcsolatot a közönséggel addig a találkozó egyetlen vendégjátéka sem tudott kialakítani – s ezt a megjegyzést sem szabad figyelmen kívül hagynunk. A színház végül is nem létezik közönség nélkül; s kétséges bármely, esztétikailag ki-emelkedő előadás érvényessége, amely üres vagy rezzenéstelen házak előtt zajlik. Jóleső érzés volt tapasztalni, hogy a Csokonai Színház csúcsformába lendülő (olykor azon is túllépő) színészeinek erőfeszítései létrehozzák azt a bizonyos, sokszor hiányolt közös hullámhosszt.
A remek teljesítmény fölötti kellemetes érzéseket túlnyomórészt erősítették a másnap délelőtti szakmai vitán elhangzottak is. Berényi Gábor rendező és Takács István kritikus ezt a kedvező fogadtatást hangsúlyozta a „szeretetre méltónak” minősített előadásról szólva, a színészek dicsérete mellett. Valójában ez az este és a délelőtt a közreműködő aktorok nagy személyes sikerét hozta: Lipcsei Tibor, Csorna Judit a felsőfokú jelzők sorát kapta, s kijutott a dicséretből Dánielfy Zsoltnak, Kállay Borinak, Vizi Györgynek és Wellmann Györgynek is. Igazán kár. hogy a szakma joggal várt képviselői – Vámos László rendezőn, Csáki Judit kritikuson és György Ágnes dramaturgon kívül – nem fejezték ki személyes jelenlétükkel is érdeklődésüket, és nem osztották meg észrevételeiket a Csokonai Szín ház jelenlevő tagjaival.
Így aztán közvetlen, baráti hangú beszélgetés alakult ki, amelyen azért sok hasznos megjegyzés hangzott el. Az elemzések a már említett erények mellett rámutattak az előadás gyengéire is. A beszámolók egy öntetűen elmarasztalták a zenét, és nehezményezték azt, hogy a játék különböző stiláris rétegei nem olvadtak szerves egységbe. Ahogy Vámos László fogai mázta: a jeleneteknek meg kell felelni a drámai konfliktus belső realizmusának máskülönben hitelét veszti a játék igazsága. Meg kell azonban mondani, hogy még a legkritikusabb megnyilatkozások is belül maradtak a lojalitás határain, s egy percig nem volt kétséges hogy a vélemények a jóindulatú tárgyszerűség jegyében fogantak.
Végül is nem a résztvevők tehettek arról, hogy a beszélgetés és az egész vendégjáték afféle vizsgára emlékeztetett: a tanuló felel, a tanárok pedig értékelik teljesítményét. A színházi találkozó jelenlegi rendjében aligha fűzheti össze másfajta – egyenrangú – viszony a bemutatkozó vidéki társulatot és a minősítésre hivatott fővárosi szakmai közönséget. Az is biztos, hogy nem ez az egy produkció méri a színházak munkáját, előadásainak átlagos színvonalát. Hogy akkor végül is szükség van-e ilyen – nem törvényszerűen reprezentatív – seregszemlére, az már tudósításunk hatáskörén kívül eső kérdés. Annyit mindenesetre meg lehel kockáztatni a másfél nap alapján, hogy a debreceni társulat profitált a vendégjátékból – ha nem is úgy, és annyit, mint amennyit esetleg a találkozó gondolata lehetővé vagy kívánatossá tett volna.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)