A premierek rangjáról
Bemutatni valamit annyi, mint a világ elé tárni az újat, eddig nem létezőt. A bemutatás egyszeri alkalom: egy hosszadalmas előkészületi folyamat végeredménye; ünnepi aktus, amelynek éppen egyedi volta, az újdonság ígérete adja meg érdekességét, izgalmát. A produktum ekkor válik le készítői köldökzsinórjáról, hogy megkezdje önálló, immár véglegessé vált utóéletét.
A Csokonai Színház szombat esti premierjén megint foghíjasak voltak a széksorok a Kölcsey Művelődési Központban. Pedig, ha valamire biztosnak lehetett venni a telt házat, akkor Brecht Koldusoperájára feltétlenül. Ám csalatkozni kellett e kalkulációknak, s nem először: immár tendenciának, vele járó jelenségnek kell tartanunk a fél-, háromnegyed házas bemutatókat. Talán az operettek kivételével; évek óta ezt tapasztalhatjuk mindenféle rendű és rangú premieren.
A bemutatók látogatásának kizárólagos joga az Ujházy-bérlet tulajdonosaié, akik a jelek szerint vagy élnek ezzel a kiváltsággal, vagy nem. Sokan közülük, mint a kutyabőrhöz, úgy ragaszkodnak előjogaikhoz; premierbérlethez jutni valóságos természetfölötti ajándéknak számít manapság Debrecenben. Ebben csak az a különös, hogy a tulajdonosok már a birtokbavétel pillanatában felejteni látszanak a tényt: olyan íratlan szerződést kötöttek a színházzal, ami rájuk is kötelezettséget hárít. Mégpedig azt, hogy alkalomról alkalomra jelenlétükkel igazolják tulajdonjogukat.
Szó, ami szó, ebben a kérdésben a színház számlájára is van mit írni. Késnek, csúsznak, húzódnak a bemutatók, olykor többszöri időpont-módosítással. Néha már úgy tűnik, mintha szándékosan feszegetnék a nézők türelmének határait. Szigorúbb, pontosabb beosztás kívántatna ahhoz, hogy ne veszítsék el a közönség jóindulatát. Másfelől azonban a bérlettulajdonosokban is jobban illene munkálni a kötelességérzetnek, hiszen másokkal szemben birtokolják a lehetőséget. Akárhogy is, jellegtelenné, protokollárissá, hangulattalanná váltak az utóbbi időben a premierek; nem sokban különböznek a hétköznapi előadásoktól. Ügy is fel lehetne ezt fogni persze, mint a színház műsorpolitikájának és teljesítményének kritikáját – ennek azonban ellene szól, hogy a távolmaradás folyamatos, állandó. Majdnem mindegy, milyen műről van szó, 30-50-100 hely ekkor is betöltetlen marad a premieren. Így a fogadtatás is majdnem mindig ugyanolyan: nincsenek zajos sikerek és látványos bukások: tisztes ünneplés köszönti még a gyönge produkciót is. Ez valahol „hasznos" a színháznak, hiszen nincs kockázat, s a mérsékelt taps is felfogható sikernek. Meglehet, valójában ez a rejtett konszenzus felel meg legjobban mindkét fél érdekeinek, de az is aligha kétséges, hogy amit a színház mint intézmény így nyerhet a vámon, azt mint művészet elveszti a réven. S nincs ez másként a közönséggel sem.
Mit lehet mégis tenni ebben a helyzetben a premierek rangjának visszaszerzéséért?
Egyszerűnek látszik a megoldás: ha bérlettel nem lehet biztosítani a telt házat, s az azzal járó atmoszférát, meg kell szüntetni vagy legalábbis mérsékelni a premierbérlet kiváltságait. Akár úgy, hogy bizonyos látogatásszámhoz kötni a következő évi igényjogosultságot, akár úgy, hogy létrehozni a szabadjegyes premierek rendszerét. Az előbbi iskolás és autokrata módszernek tűnik, bár a cél szentesítheti az eszközt. Teljesebb megoldást hozhatna a szabad premierek bevezetése: az érdeklődés eleve jelezhetné, hogy a város színházszerető közönsége mire becsüli a bemutatót, a fogadtatás sikere pedig barométerként mutathatná a színházak törekvései minősítését.
Természetesen elképzelhetők másfajta megoldások is. Mindig a színházon múlik, hogy milyen tükröt kíván maga elé tartani. Az azonban bizonyos, hogy egy magát becsülő társulat nem mondhat le a premierek megkülönböztetett, visszajelző szerepéről. Ez természetesen kockázattal jár, hiszen egyformán magában hordozza a bukás és a megdicsőülés esélyét. De igazi művészek aligha szabadulhatnak attól az elemi szükségtől, hogy szembesüljenek a közönség igazi reakcióival. Ez a tétje fáradozásaiknak. Ha már egy előadásnak – színvonalától függetlenül – a bérletezés jóvoltából 20-30 estére is biztosított az utóélete, legalább a premierje szolgálhasson valódi értékmérőül. Színháznak és közönségnek egyaránt.
(Hajdú-bihari Napló, 1986)