Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

A rókafejű nagyúr (Ben Jonson: Volpone)

 

Kitűnő választása volt a Csokonai Színháznak, hogy az évad negyedik bemutató­jaként Ben Jonson Volpone című komédiáját tűzte műsor­ra. Abban az időszakban ugyanis, amikor talán a leg­fontosabb feladat a közönség bizalmának visszaszerzése, nehezen lehetett volna alkal­masabb darabot találni, amely egyszerre érdekes, lát­ványos, tartalmas, úgy gon­dolkodtat, hogy közben re­mekül szórakoztat, és nem utolsó sorban nagyszerű sze­replehetőségeket kínál a szí­nészeknek.

Mint a keselyűk a konc felett

 A Volpone az egyetemes dráma fejlődéstörténetének abba a vonulatába tartozik, amely­nek darabjai nem első­sorban gondolatiságuk filo­zofikus mélységével, hanem viszonylag egy­értelmű alap­eszméjük bravúros színpadi megjelenítésével vívtak ki maguknak helyet a remek­művek sorában. A pénz imá­datának, a kapzsiság jellem­sorvasztó hatásának, a kímé­letlen szabadverseny ember­torzító szellemének bírálata Ben Jonson előtt és után is állandó témája a drámairoda­lomnak. Az angol reneszánsz szerző azonban talán minden írótársánál gyilkosabban ítél­te el az aranyat szinte fétis­ként tisztelő, a gazdagságért minden elvetemültségre ké­pes, elferdült erkölcsi érték­rendű polgártársait. Legis­mertebb műve a Volpone, amelyet erényeivel („többszó­lamú”, virtuóz cselekmény, igazi komédiázás, határozott mondanivaló) és hibáival (té­zismű, típusjellemekkel, egy­oldalú emberábrázolással) egyetemben ma is szívesen játszanak a színházak. A reá­lis és irreális határán mozgó mesében Jonson végső, el­torzult alakjában legszélsősé­gesebb vonásainak megraga­dásával állítja pellengére a hamisságot és a kéjvágyat, azt a társadalmi helyzetet, amelyben az értelem és a természetes erkölcs helyét alantas ösztönök foglalják el.

Ben Jonson színpadi vilá­gában olyannyira negatív erők uralkodnak, hogy a cse­lekmény során nem is kerül sor igazi konfliktusra, össze­ütközésre a jó és a rossz kö­zött, mert a jó legfel­jebb ál­dozatként van jelen (Colom­ba); és szinte természetes, hogy az intézményesült bűn­nel szemben alul kell marad­nia annak, aki ösztönös erkölcsiségével le akarja leplez­ni a csalárd­ságot (Leone). Harc itt valójában az egymás­tól csak ravaszságban és gát­lástalanságban külön­böző élősdiek között folyik, és a kívülálló néző elégtétellel fi­gyelné, hogyan járnak pórul a marakodó aranylesők – ha végül nem a rajtuk csak fon­dorlatosságban túltevő in­gyenélő, hanem egy maga­sabb erkölcsiséget képviselő ember kerekedne fölébük. Így azonban a darab befeje­zése nem igazságosztó és fel­oldó, mint a vígjátékok ese­tében általában (példá­ul Moliére Fösvényében is), hanem nyugtalanító, hiszen ezzel a győztessel nem azo­nosulhat a néző.

Nagyvonalú rendezés

A Csokonai Színház Illyés Gyula kitűnő magyar átdolgozásában mutatta be a Volponét, és nem kétséges, Gali László rendező arra töreke­dett, hogy hűséges legyen a szöveghez. Nem írta át, nem tette a végét az elejére, nem csupán kiindulópontként használta fel a művet saját elképzeléseinek megformálásához, hanem rábízta magát Ben Jonson és Illyés Gyula hátborzongatóan „aranyos” történetére, következetesen a megírt darabot állította szín­re, arra törekedve, hogy a komédia fordulatait hiteles színpadi viszonylatrendszerré fűzze. Szorosan kézben tart­ja az előadást, mondanivaló­ját legtöbbször indirekt mó­don a darab csomópontjainak fölerősítésével közli (nyitó- és zárókép). Elsősor­ban rendezői érdem, hogy a Volpone-Mosca hatalomvál­tás félelmetessége olyan plasztikusan jut kifejezésre. Ritkábban alkalmaz közvet­len intéseket, utalásokat (Mosca monológja), és ezzel a darab aktualitását nem erőltetett, külsőd­leges eszkö­zökkel érzékelteti.

Általában sikerül elkerül­nie a vígjátékoknál kísértő veszélyt, hogy a helyzetekben rejlő tisztán komikus jelene­tek eltorzulása a mondaniva­ló egészének rovására men­jen. A darab egyik csúcs­pontja, a bírósági tárgyalás azonban majdnem elcsúszik a bohózat irányába, holott itt kellene kiderülnie, hogy Volpone magatartása nem egyedi, büntetendő kivétel, hanem a társadalom összes­ségére jellemző. Az érdekek­nek megfelelően félelmetes manipulációval ugyanis ek­kor törvényesítik a csalást. De éppen a bírósági tárgya­láson jelentkező groteszk és abszurd felhangok kapcsán kell megjegyeznünk, hogy ezeket az elemeket talán az egész előadásban hangsúlyo­sabban lehetett volna alkal­mazni, mert a darab is ma­gában hordja ennek lehetősé­gét, s mert általuk összetet­tebben, árnyaltabban lenne megragadható a reneszánsz feltö­rekvésének mai ítéle­tünk szerinti ellentmondásos­sága.

Gali László rendkívül átgondolt, tu­datos, magas hőfokú előadást teremtett a Volponéból. Leg­főbb erénye a gondosság, a legapróbb részletekre is ki­terjedő figyelem. Minden kö­rülményt sikerült az előadás egészének szolgálatába állí­tania: Varga Mátyás díszle­tei olyan nyitott, illúziókeltő reneszánsz játékteret alkot­nak, amelyek tág mozgásle­hetőséget biztosítanak a szí­nészeknek; Greguss Ildikó játékos jelmezei beszédesen árulkodnak viselőik termé­szetéről; a kellékek stílsze­rűek, a fényeffektusok megkomponáltan funkcionálnak.

De, éppen mert figyelmé­nek fókuszába minden bele­került, nem lehet pontosan kideríteni, hogy mi az oka – a kivitelezés következetlen­sége vagy a színészek eltérő játékfelfogása – az előadás­ban érezhető stílusbeli egye­netlenségeknek, ami némileg zavarja a mondanivaló tisz­ta kifejtését. Vannak jelene­tek ugyanis, amikor a szerep­pel azonosuló lélektani rea­lista játékmód dominál (Vol­pone, Corvino); s vannak helyzetek, amikor a karakírozó, kissé megemelt, távol­ságtartó játékmódot alkal­mazzák a színészek (Voltore). Ezek a különbségek azonban végül is nem befolyásolják alapvetően a közlendő érvé­nyesülését.

Félelmetes karakterek

Szereposztás szempontjából hálás darab a Volpone, hi­szen több egyenrangú, jelleg­zetes karak­tert vonultat fel; ugyanakkor az is nyilvánva­ló, hogy az előadás sikere nagymértékben a szí­nészek alakításán múlik. A Csokonai Színház bemutatója ebben a tekintetben is több magas színvonalú produkciót ered­ményezett.

Simor Ottó nagy feladatot kapott a címszerepben. Volponéja életerős, java korában levő férfi, aki az aranyban és a körülötte folyó hajszá­ban szinte extatikus gyönyö­rét leli. Simornak vannak hatásos, erőteljes percei – különösen bizarr például be­vezető monológja –, érezhe­tő tudatossággal építette fel alakítását, ám ahogy halad az előadás, kissé elfárad, s a végén már nem képes a vesz­tes „tragédiáját” kellő súllyal érzékeltetni.

Cseke Péter furfangos, pa­razita Moscája fokozatosan alakul át az arannyal öntu­datot is szerző, könyörtelen úrrá. Cseke csaknem végig a színen van, fáradhatatlanul szervezi a cselek­ményt, tech­nikailag virtuózán bánik mozdulataival, hangjával, mimikájával, meghatározó személyisége az előadásnak. Nem a varázsló, hanem a ko­mikus fajtájából való a szí­nészeknek, sokféle, sokszínű és kiismerhetetlen. Szerepé­ben színészként jelesre vizs­gázik, ám valahogy arra is kíváncsiak lennénk, hogy emberként hol van ő szerepe mögött.

Kóti Árpád viszont az át­élés intenzitásával mutatja be a féltékeny és pénzsóvár, a „barát­jáért” minden áldo­zatra képes velencei polgár jellemének taszító vonásait. Corvinója egy elferdült gon­dolkodásmód lúdbőröztetően groteszk, mégis valóságos képviselője. Újabb bizo­nyí­téka annak, hogy Kóti kitűnő jellemformáló színész.

Oláh György Carbacciója – nincs rá jobb szó – teli­találat; „túlélés” jelenete fé­lelmetes színpadi pillanato­kat varázsol. A negatív figu­rában új oldaláról mutatko­zik be sikeresen a színész. Kényes egyensúlyt kell te­remtenie a vén uzsorás ko­mikus és embertelen vonásai között, aminek az a veszélye, hogy a mérleg az előbbi ja­vára billen.

Csikos Sándor (Voltore) a bírósági tárgyaláson talál igazán magára, ekkor a már említett távolságtartó szerepfelfogás jegyében a jelenet irányítójává válik. Egyenle­tesen, igen jól játssza Leone tengerészkapitány bumfordi figuráját Sárosdy Rezső. Canina alakja nem kimondottan Csáky Magdára szabott, s nagyobb lehetőségeket is rejt, mint ami a színésznő alakításából végül kikereke­dik. Dzsupin Ibolya naivan butácska és (éppen ezért?) erényes Canina, a kívá­nal­mak szerint. Sz. Kovács Gyu­la hitelesen, hatásosan for­málja meg a pipogya és kor­rupt bírót, de ostobaságát kissé túlhangsúlyozza. Mulat­ságos karaktert teremtett Kiss László a részeges po­roszlókapitányból. Horányi László, Sólyom Ferenc és Kurgyis László jelenetei szí­nesebbé, mozgalmasabbá te­szik az előadást.

Summa summárum: koncepciójában, megvalósulásá­ban elgondolkodtató, átlagon felüli színvonalú előadás szü­letett a Volponéból Gali László rendkívül alapos és mégis nagyvonalú rendezésé­ben. Olyan előadás, amely a közönség minden rétegéhez képes élvezetesen, megszív­le­lendő intésekkel, tanulságo­san szólni. Ennél nemesebb célt pedig aligha tűzhet ki színház maga elé.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)