A színházi főtitkár (H. Péteri Nikola)

 

Munkakönyvébe az van bejegyezve, hogy a Csoko­nai Színház művészeti fő­titkára. Kevesen tudják, hogy mit takar ez a meg­határozás; nemcsak azért, mert Péteri Nikola munká­ja a kulisszák mögött zaj­lik, hanem azért is, mert nehezen körvonalazható pontosan.

(Forrás: Csokonai Színház)

Külön intézmény a tit­kárság a közel háromszáz személyt foglalkoztató szín­házi gépezetben: ide fut össze, s innen indul minden szál, ami átszövi, megha­tározza e bonyolult mecha­nizmus működését. Az ide­gennek, ha netán véletlenül belecsöppenne, inkább bo­londok­házá­nak tűnne, annyira kiismerhetetlenül zaj­lanak itt az események. Be­lülről nézve viszont termé­szetes ez a felszíni jegyei alapján kaotikusnak látszó mikroorganizmus, hiszen lélegzését a színház ritmusa diktálja.

Az pedig hol felgyorsul, hol lelassul, de állandó ké­szenlétet kíván a művészeti főtitkártól: megkülönböz­tetett felelősség hárul őrá abban, hogy az ezerfelé ágazó, sokszor egymás ér­de­kei ellen munkáló pilla­natokon úrrá legyen az órák, napok rendje. Azt is mondhatnánk, hogy Péteri Nikola a színház mindene­se: minden dolgok intéző­je, egyeztetője, közvetítője, felügyelője, nyilvántartója – és minden titkok tudó­ja.

Reménytelen vállalkozás felsorolni mindazt, ami napjait kitölti. A fénykép, amely bennem néhány évi ismeretség alapján rögző­dött, íróasztala mellett áb­rázolja: telefonon éppen az egyik énekes televíziós for­gatásának dátumát beszéli meg, miközben fejbólintás­sal fogadja az igazgatóhoz bebocsátásra váró táncosnő köszönését, egyik kezével papírt fűz írógépébe, s a másikkal átnyújtja a pró­barendet a rendezőnek...

Különleges alkati tulaj­donságok és kötélidegek kellenek ahhoz, hogy vala­ki ennyi felé tudjon egy­szerre figyelni, ennyi ügy­ben tudjon egyszerre dön­teni. És ezen felül még va­lami: a színház mérhetetlen szeretete, olyan odaadás, amely időt, fáradságot nem kímélve iparkodik azon, hogy minden rendben men­jen, hogy minél jobb, sike­resebb előadásoknak tap­solhasson estéről estére a közönség.

Akik ismerik, tanúsíthat­ják: Péteri Nikola rendel­kezik ezekkel a tulajdonsá­gokkal. Színház iránti szen­vedélyére magyarázatot ad, hogy maga is színésznek készült: 1944 októberében az Országos Színművészeti Akadémián Szophoklész: Antigoné című drámájának címszerepével szerzett dip­lomát Nagy Adorján vezető tanárnál. De nem maradt a pályán: előbb külső mun­katársként a rádióban dol­gozott, majd az Országos Színháztörténeti Múzeum, később a Magyar Színházi Intézet tudományos munka­társa lett. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyete­men magyar szakos tanári diplomát szerzett.

Családi körülményei – férje tanszékvezető egyetemi tanári állást kapott a Kossuth Egyetemen – Deb­recenbe szólították, s 1961 óta a színház művészeti fő­titkára. Jól érzi magát eb­ben a közegben: a sok apró, hétköznapi feladat mellett az igazi örömet az új évadok előkészítése, a műsor­terv, a szereposztás kidol­gozása adja meg számára; ennek az igazgatón, a fő­rendezőn kívül ő is tevé­keny részese.

Munkájának leglénye­gesebb pontja, hogy egyfaj­ta közvetítő szerepkört is be kell töltenie a vezetőség és a tagság között. Különö­sen érzékeny emberekkel van dolga, s olykor bizony nem kis diplomáciai ügyes­séget kíván a helyes ará­nyok megteremtése, az elté­rő érdekek egyeztetése. De mindig a színház egészének szempontjait igyekszik ér­vényesíteni – ha kell, sa­ját véleménye ellenére is. Helyzeténél fogva mindent lát, mindenről tud, ami a színházban történik. Adó­dik a kérdés: nem nyo­masztó ez a teher?

– A szerelem nyomasz­tó? – kérdez vissza csodálkozva.

(Hajdú-bihari Napló 1979)