Az áldozat értelme (Vasziljev: Csendesek a hajnalok)
Jelenkori szovjet dráma is színre került ebben az évadban a Csokonai Színházban: március 23-án a Hungária Kamaraszínházban tartották meg Borisz Vasziljev: Csendesek a hajnalok című művének bemutatóját.
Igaz, a szerző második világháborús eseményeket választott kisregénye témájául, de a könyv, illetve a belőle készült színpadi és filmváltozatok sikere arra utal, hogy Vasziljev – elsősorban árnyaltabb közelítésmódja révén – új szempontokkal tudta gyarapítani a történelem epizódjainak ábrázolásait: nem a honvédő hősiességnek kívánt újabb emlékoszlopot állítani, hanem a háborús helyzetben jelentkező emberi konfliktusok felmutatását helyezte írása középpontjába. Alighanem ez a tulajdonsága, no és természetesen lírával, humorral átszőtt stílusa emeli ki művét a háborús munkák sorából, és nyilvánvalóan ezek az erények vonják a színházak figyelmét ma is a Csendesek a hajnalokra.
A debreceni előadás rendezője, Pinczés István rejtett tartalmakat hozott felszínre a drámából. A lehetőségek szerint elvonatkoztatva hely és idő konkrét történelmi meghatározottságától, fölerősítette a parancsnok törzsőrmester lelkiismereti önvizsgálatának szálait, és az áldozat szükségszerűségét megkérdőjelezve az ésszerű, racionális ellenállás értelme mellett tett hitet az előadásban. Ugyanakkor ellentmondásaival együtt láttatta a lányokat a halálba vezető katona cselekedeteinek bonyolult mozgatórugóit, e háborúnak a békeidőktől különböző morális természetét is. Történelmileg és dramaturgiailag ez az értelmezés megállja a helyét; a kérdés az, hogy a Hungária Kamaraszínház szűkös szcenikai adottságai között sikerült-e, sikerülhetett-e az alapvetően realista, több helyszínen, szabadban játszódó történetet kellő művészi hitelességgel színpadra állítani.
Hogy a csoda ezúttal elmaradt, annak oka abban kereshető, hogy az előadás nem tudott megfelelni a darab realista jellegéből következő illúziókeltő megjelenítési követelményeknek, ugyanakkor nem érte el a stilizáltságnak azt a fokát sem, amely azokat feledtetve egy más dimenzióba helyezhette volna a játékot. Tulajdonképpen realista indíttatású, de kényszer szülte stilizált megoldásokat is alkalmazó előadást láttunk, aminek ellentmondásai akadályozták az egységes színpadi jelrendszer megteremtését (például az erdőbéli nyírfák anyagszerűségükkel is hatnak, de lombkoronájuk hiányában a csonka törzsek mégis inkább jelzésszerű mivoltukban vannak a színen). Pedig a tervezők igyekeztek alkalmazkodni a körülményekhez, Kasztner Péter díszlete praktikus, de az olyan naturális helyszínek érzékeltetéséhez, mint például a mocsár, már nem nyújt, nem nyújthat elegendő támpontot. Szabó Ágnes jelmezei az alaki szabályzat előírásait köve-tik. A rendező a lehetőségekhez mérten bejátszatja a teret, változatos fény- és hangeffektusokat mozgósít a drámai hatás fokozására; s valószínűleg a kellőnél rövidebb fel-készülési idő okozza, hogy az egymásba illeszkedő fogaskerekek még nem működnek elég csiszoltan.
Különös, s ennek magyarázatát is a szemmel láthatólag hiányzó próbáknak tulajdoníthatjuk, hogy az akkurátus színészvezetéséről ismert rendező energiájának nagy részét az előadás technikai feltételeinek biztosítása kötötte le, s csak kisebb hányada maradt a szereplők instruálására. Pedig, hasznosítható élményanyag híján a játszóknak itt a szokásosnál is nagyobb erőfeszítésére van szükség az alakítások emberi hitelének megteremtéséhez. Minden szcenírozási gondot háttérbe szorítva, ez a mozzanat játszik ugyanis döntő szerepet az előadás egészének színpadképességében, az ábrázolt világ átélhető megjelenítésében.
Ilyenkor látszik csak, hogy az igyekezet nélkülözhetetlen, de nem feltétlenül üdvösséggel járó feltétele a színjátszásnak. Mert panasz – eltekintve az olykor bizony zavaró harsányságtól – nemigen lehet a közreműködők szándékaira; de ez még kevés ahhoz, hogy minden részletében kimunkált, egységes szemléletű, korszerűen intenzív játékmódról beszélhessünk. Például olyan, az előadás stílusába, viszonyrendszerébe fel-tétlen alázattal illeszkedő színészi magatartásról, mint Jancsó Saroltáé; még akkor is, ha a mesterkéltség látszatát ő sem tudta minden jelenetben elkerülni. Hogy nem akad igazán kiemelkedő alakítás a játékban, az tulajdonképpen méri is az eredményt; bár egyöntetűen összehangolt csoportmunkáról e nélkül még lehetne beszélni.
Dánielfy Zsoltnak sok jó ráérzése volt az alkatára szabott parancsnok szerepében, de sok üresjárat is akad játékában. A katona félszeg bumfordiságát, vérébe ivódott felderítő hajlamait formálja meg hihetőbben. Szennyai Mária egysíkúan katonás szakaszvezető, Csoma Judit passzív, Kállay Bori tisztesen jelenlevő, Muszte Anna olykor túlzottan gesztikuláló, Kőszáli Ibolya kissé iskolásán szenvedő figurát állít elénk. Kisebb szerep jutott Farkas Erikának, Gedai Máriának, Wittchen Verának és Bálint Máriának,
Valószínű, hogy idővel jobban összeérik, határozottabbá, magabiztosabbá válik a Csendesek a hajnalok előadása. Mivel nem először vagyunk tanúi hasonló esetnek, megfontolandónak tartjuk elgondolkozni azon, hogy vajon ennek a folyamatnak nem inkább a próbákon kellene-e lezajlani, mintsem estéről estére – a közönség előtt.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)