Birkózóbajnokból operaénekes (Virágos Mihály)

A Traviata május 25-i fel­újított előadása után bensősé­ges ünnepségre került sor a Kölcsey Fe­renc Művelődési Központban: kollégák, bará­tok, a Csokonai Színház és a város vezetői, köztük dr. Ács István tanácselnök köszöntötték Virágos Mi­hály baritonistát, aki negy­ven évvel ezelőtt kezdte meg operaénekesi pályafutását.

Ritka szép dátum ez, külö­nösen, ha azt vesszük figye­lembe, hogy Virágos Mihály nem énekesnek, hanem csel­listának készült a Zeneakadé­mián Zsámboki Miklós nö­vendékeként. Hogy mégsem az lett, arra példa, hogy a tehetség előbb-utóbb megta­lálja a maga útját. Sze­rencse, ha ez minél előbb történik, s ilyen értelemben Virágos Mi­hály a szerencsés emberek közé tartozik: igen hamar ki­derült, hogy hanganyaga és hajlama inkább az éneklés­hez vonzza. Egy ösztöndíjjal így került a kolozsvári Nem­zeti Színházhoz, ahonnan 1945-ben szerződtette a buda­pesti Operaház. Itt első sze­repe a Bajazzók Silviója volt, s ekkor kezdődött barátsága a partnereként Beppót éneklő Zádor Endrével, aki most a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola debreceni tagozatá­nak tanára.

Hét évet töltött el Virá­gos Mihály a fővárosban, ahonnan útja harmadik, s egyben utolsó munkahelyé­hez, a debreceni Csokonai Színházhoz vezetett. A ma­gyar operajátszás ekkoriban Budapestre koncentrálódott, de mind erősebben jelentkez­tek az igények vidéki társu­latok megalakítása iránt. Az igények végül valósággá ér­lelődtek, s Debrecenben 1952-ben létrejött az operarészleg, amelynek egyik alapító tagja – Vámos László, Lothár Miklós, Oszvald Gyula, Balogh Éva, Bán Elemér mellett – Virá­gos Mihály lett.

A Sevillai borbély Figa­róját énekelte a társulat be­mutatkozó előadásán, 1952 októberében, s a mai feltéte­lek ismeretében szinte hihe­tetlennek tűnik, milyen kö­rülmények között kerülhetett sor a premierre. Csaknem a semmiből kellett előte­remteni a jelmezeket, díszle­teket, s rendkívül szűkösek voltak az anyagi lehetőségek. De mindenért kárpótolt a kö­zönség hálája, kitartása, amely igazolta, hogy mennyi­re szükség volt már Debre­cenben operára.

Hát így kezdődött huszon­hét éve, s aztán jött még az első évadban az Álarcosbál, az Othel­lo, a Falstaff, a Bánk bán, majd újabb és újabb szerepek Virágos Mi­hálynak. Négy évtized távla­tából már tisztán látszik, hogy közülük a legkedvesebb a Rigoletto, amit – leírni is sok – száznyolcvanhétszer énekelt, de százon felül van a Traviata, a Sevillai bor­bély, a Bánk bán és a Pa­rasztbecsület előadásainak száma is. Külföldön tizenhat városban hallhatta őt a kö­zönség.

Vajon nem lehet-e meg­unni ennyiszer ugyanazt a szerepet énekelni? Ha valaki szereti a rántott csirkét, min­dig meg tudja enni – vála­szol szemléletes példával Vi­rágos Mihály. Minden előadás más, új, változik a közönség reagálása is. És az évtizedek alatt változott az operajáték is: a régi nagy énekesek még meglehetősen statikusan ad­ták elő szerepüket, de ma már nem elég, ha valaki szép hangon énekel. Nagyon fon­tos a színészi megjelenítő erő, s ezért az opera ma abszolút csapatjáték. A sokoldalú igénybevétel miatt a testi kondíció csaknem annyira lé­nyeges, mint a hangtechnika.

Hát emiatt aztán Virágos Mihályt nem érheti elmarasz­talás. Valaha versenyszerűen spor­tolt, Hódmezővásárhe­lyen, szülővárosában or­szágos ifjúsági bajnokságot is nyert, s szenvedé­lyével azóta sem hagyott fel. Tréfásan „félbemaradt" sportolónak nevezi magát, s csak úgy a móka kedvéért ma is felemel naponta 20-25 mázsát a lakásán. Büszkén említi, hogy betegség miatt előadásról soha egy napot nem mulasz­tott. Kondíciója irigylésre­ méltó; erről magam is meg­győződtem, amikor a kézfogás után végre be tudtam hajlí­tani ujjaimat.

Töretlen jókedvvel és len­dülettel ünnepelte Virágos Mihály pályakezdésének negyvenedik évfordulóját. Sok mindent megélt ez idő alatt, sok jeles partnerrel dol­gozott együtt (1958-ban pél­dául repülőn vitték fel Svéd Sándor helyére beugrani az operába a Rigolettóban, Gyurkovics Mária társául); a debreceni opera megszületé­sénél pedig cselekvő részes volt. Szívesen emlékszik vissza Téri Árpád, Taar Ferenc igazgatóságára; Rubányi Vil­mos, Blum Tamás zenei irányítására, Vámos László, Kertész Gyula rendezőségére.

Most, a szép pálya lezárásaként az a kívánsága, hogy testi és hangi kondícióját még megőrizze, megtanuljon hatvanévesen felül gondol­kodni; kollégáinak további sikereket, forrón szeretett csapatának, a DVSC-nek pe­dig azt kívánja, hogy az NB l-ben is sikerrel állja meg a helyét.

Mi pedig nem kívánhatunk mást, minthogy ezek a kíván­ságok teljesüljenek.

(Hajdú-bihari Napló, 1979)