Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Cukorváros (Stephen Poliakoff)

 

Az előcsarnokban harsány rockzene szól, a falon Mick Jagger villogó égőkkel keretezett hatalmas fotója, az ajtó fölött diszkókban használatos pislogó színes lámpasor. Bent, a szín­padon egy rádióstúdió berendezései; belép a disc jockey, kigyullad az élő adást jelző tábla, s a hangszóróból puskaropogásszerű sebesség­gel fölhangzik a „Város Hangja" rádióállo­más műsorvezetőjének köszöntője – így kezdődik Stephen Poliakoff fiatal angol drámaíró Cukorváros című darabjának elő­adása a Hungária Kamaraszínházban.

Kevés olyan darab van, amely már témá­jával ennyire megosztja a közönséget. Kora, mű­veltsége, ízlése, érzelmei szerint kinek-kinek mást sugall; az válik hátrányára, ami egyébként előnye: aktualitása. A bemuta­tott életszelet – bármennyire modellált is – csak vonatko­zásai­nak teljes holdudvará­val érvényesülhet igazán érzéki-szemléletes voltában; aki ezen kívül áll, az legfeljebb téziseiben, s nem ábrázolásának tárgyszerű­ségében értelmezheti a látottakat. Aki pél­dául nem tudja, miért voltak „tündöklő, szép napok" 1967-ben, azt sem láthatja vilá­gosan, mi ellen lázadozik és végül mivel al­kuszik meg a főszereplő, Leonard Brazil; s hogy akko­riban még volt „élet" a beatzené­ben, ez csak annak mond valamit, aki is­merte is azt a zenét, és ismeri a mai silány utódját, tehát élményei révén képes érzékel­ni a változásokat.

A popkultúra elértéktelenedésének, a kon­zumkultúrába integrálódásának lenne hát tükre a Cukorváros? Igen, erről is szól a tömegzenét reklámozó disc jockey története. De szól ugyan­akkor a gondolkodó ember fe­lelősségéről is: Leonard Brazil korunk ön­magával meghasonlott antihőse, aki az el­idegenedő, egyedeire bomlott, érzelmileg sivár világban világosan látja cse­lekede­teinek személyiségromboló hatását, válasz­tásában azonban nem képes morálisan el­fogadható döntésre jutni. Így magasabb szinten, de ugyanannak a gépezetnek lesz része, amely – egyebek mellett – manipulatív üzeneteivel megfosztja az embert attól, hogy nem­beli­ségének tudatára eszméljen.

Filozófusok, szociológusok alaposan ele­mezték a tömegkultúra és a popkultú­ra jellem­zőit, feltárták az elmúlt más­fél évtized fejlődésének tendenciáit – de mindeddig, legalábbis Magyarországon, ke­vés műalkotás merítette témáját ebből a valóságanyagból. Nem infor­matív értéke méltánylandó hát elsősorban a Cukorváros­nak, hanem az az erénye, hogy mű­vészileg, hatásosan ragadja meg e korszak bizonyos elemeit, s mutatja be a hajdanán szebb re­mények­kel induló nemzedék(ek) menetelésé­nek állomásait. Az a közeg, amiben Polia­koff darabjának tartalma megjelenik, eszkö­zeivel elsősorban a fiatalsághoz kötődik, így várhatóan az ifjabb korosztályok fogadják majd érdeklődéssel és figyelemmel a Csoko­nai Színház bemutatóját – ami azért is fon­tos, mert sajnos kevés olyan darabot játsza­nak a magyar színházak, amelyek kifejezet­ten ehhez a korosztályhoz szólnának.

S mivel a kritikus is ehhez a nemzedék­hez számíthatja magát, elfogultságot kell beje­len­tenie Poliakoff darabjának tárgya mellett. Megítélése szerint a popkultúra még mindig sokkal nagyobb szerepet játszik a fiatalság életében, mint ahogyan azt a tár­sadalom hajlandó belátni; ezért az ifjúság nevelése szempontjából fontos a popkultú­rán belüli helyes értékorientáció kialakítása, a szubkultúrában rejlő értékek felmutatása és elválasztása a velük keveredő ocsú­tól. Ehhez adhat hasznos segítséget ez a bemu­tató is, noha a Cukorváros áttételesebben nem­csak a pop, hanem a fogyasztói társa­dalomban élő fiatalság helyzetét is érinti.

Balogh Gábor rendező jó tempójú, ötlet­gazdag előadásban állította színpadra a Cu­korvá­rost. A színpadkép – Dóra Gábor munkája – ugyan kissé zsúfolt, s némiképp zavarja is a cse­lekmény és a tér viszonyát, de forgószínpad nélkül aligha lehetett volna másképpen megol­dani a három helyszín megjelenítését. A statikus tér ellenében kellett hát megteremteni az elő­adás dina­mizmusát, s ez a különféle technikai eszkö­zök (hang, fény) segítségével sikerült is. Szabó Ágnes jelmezeiről észre sem vesszük, hogy jelmezek; talán csak Susan ruhája si­kere­dett kissé extravagánsabbra a kelleténél. A rendező a fő hangsúlyt a disc jockey mun­kájának és a stúdió működésének bemuta­tására helyezte, ezek a jelenetek peregnek a leginkább élet­hűen, igaz, itt van a színen az előadás motorja, Cseke Péter.

A fiatal színész pályája talán legjobb ala­kítását nyújtja: mesteri disc jockey. Rajta áll vagy bukik az előadás, s ő könnyedén bírja ezt a terhet. Minden megmozdulása hi­teles, s en­nek köszönhető, hogy a darabnak ez a szála – a múltat gyógyírként használó, a jelen „nyo­morúságát" felismerő, de abba beletörődő műsorvezető vesszőfutása – megfelelő erővel bomlik ki. Leonard Brazil ellentmondásos jellemének és helyzetének a tragikusabb oldalát domborítja ki – jogo­san, hiszen a legmélyén valóban tragikus irányban fejlődnek a dolgok, még ha a fe­csegő felszín ennek ellentmondani látszik is.

Egy olyan darabban, amely ennyire egy figurát állít középpontjába, nagy a veszélye an­nak, hogy eltolódnak az arányok a főszereplő és környezete között, s egyszemélyes játékká válik a történet. A Hungária Kamaraszínházban ez úgy jelent­kezik, hogy a többi szereplő nem képes Cseke Péter színvonalán megoldani felada­tát (talán a rendezőnek is jobban kellett volna ügyelnie erre), s egy-egy kimódolt gesztus kizökkenti a nézőt a játék folyama­tából. Emiatt halványabban érvényesül az előadás másik szála: a tömegkommunikáció manipulációjának áldozatul esett, értelmes célok, eszmények nélkül vegetáló fiatalság bemutatása.

Zsolnay András helyenként meggyőzően tárja elénk a disc jockey pozíciójára félel­metes kitartással pályázó technikus jellem­vonásait, de sokszor viselkedik természet­ellenesen, s ami nagyobb probléma: baj van artikulációjának tisztaságával. Bajza Viktória korban és külsőben érettebb az el­játszandó kis bolti eladólánynál; néhol túl passzív, néhol rájátszik szerepére, s nem tudja igazán mélyen érzékeltetni az „évszá­zad vetélkedőjére" oly buzgalommal készülő tinédzser lelkivilágának hihetetlen sivársá­gát. Alkatának inkább megfelelő szerepet kapott Vándor Éva, amit azonban úgy ját­szik el, hogy nem tudjuk elfelejteni, hogy játszik. Herczeg Csilla kis jelenetében vi­szont remekül formálja meg a kívül nevet­ségesen divatos, belül kongóan üres ver­senytárs alakját. Rövid szerepben színpadra lép még Kiss László és Monori Balázs.

E hibák ellenére is érdekes, szórakoztató előadás született a Hungária Kamaraszín­házban, amit külön rokonszenvessé tesz az, hogy fiatalok hozták létre, s érezhető mö­götte a csapat­munka szelleme (a zenét egy „igazi" disc jockey, B. Tóth László állította össze). Egyetlen pont maradt számunkra kérdéses, ez pedig a befejezés. Leonard Bra­zil választásának valódi „súlyát" egy mai, silány tucat sláger bejátszása érzékeltethette volna igazán; ehelyett egy ma már klasszi­kusnak számító szép Beatles-dal kierősítésével ér véget az előadás. Ez a mozzanat fe­je tetejére állítja az addig következetesen végigvitt mondanivalót, s bizony­talanságban hagy az értelmezés szilárdsága felől. Vagy talán azt akarta ezzel hangsúlyozni a ren­dező, hogy „gondoljunk mindig csak a régi szép időkre, emlékezzünk és felejtsünk... spongyát a gon­dokra, amíg ki nem süt újra a nap?"

(Hajdú-bihari Napló, 1980)