Egy Debrecenben élő író (Tóth-Máté Miklós)

 

Az utolsó ház a lakótele­pen. Emerről a Nyulas még megmaradt, aprócska telkei; amarról paneltornyok övezte tágas játszótér. A lakás há­rom- és fél szobás az első emeleten, a már említett pa­norámával. Itt él Tóth-Má­thé Miklós író feleségével és két kis gyerekével.

(Forrás: Internet)

Az apro­pó, amiért most csöngetek ajtaján, A fekete ember cí­mű drámájának közelgő be­mutatója. Tárcák, novellák és három kötet (A csokor­nyakkendős – Magvető, 1980., Isten trombitája, „Megszámlálta futásodat...” – Református Sajtóosztály, 1981., Nábót szőlője – Református Sajtóosztály, 1984.) után tehát színművel jelentkezik a magyar irodal­mi (és színházi) életben a szerző, s az esemény alkal­mat kínál arra, hogy köze­lebbről is megismerkedjünk azzal a társadalmi és eszmei háttérrel, amely kétségtele­nül rendhagyó pályáját irá­nyítja.

„Tiszalúcon születtem 1936-ban – kezdi gyakori ön­életíráshoz szokott stílusban. – Apám református lelkész volt, anyai ágon pedig úgy­nevezett ároni famíliából származom, mert minden ősöm református lelkészi szolgálatot teljesített. Falum­ból tízéves koromban kerül­tem el, a gimnáziumot Sáros­patakon, Debrecenben és Miskolcon végeztem. Nem mondhatnám, hogy különö­sebben vonzott volna ez az iskolatípus. Debrecenben sem a református gimnázium ad­ta az élményt, hanem a Téri­ féle színtársulat. Állandóan a kakasűlőn szorongtam, ek­kor ismerkedtem meg a szín­játszással, s ekkor határoz­tam el, hogy színész leszek. 1957-ben háromezer jelent­kező közül negyvened ma­gammal felvettek a színmű­vészeti főiskolára, ahol 1961-ben kaptam diplomát. Követ­kezett kilenc esztendő több vidéki és fővárosi színház­ban, mígnem megérett ben­nem a pálya feladásának gondolata."

Tudtuk róla, hogy színészként indult, de eddig nem nagyon olvashattunk magya­rázatot e radikális irányvál­toztatásról.

„Nem azért hagytam el a színházat, mert kétségessé váltak képességeim. Ha az emberben kétféle tehetség mozog, az interpretálói és az alkotói, előbb-utóbb emez kerekedik felül. Utolsó éve­imben már kenyérkereső színésszé degradáltam ma­gam, nem találtam élvezetet a játékban. A színész na­gyon kiszolgáltatott ember, s én nem tűrtem a kötöttsége­ket, egyéniségem nem bírta elviselni, hogy kiszolgáló le­gyek valahol, amikor tehet­ségem másra predesztinál. Ha valaki művész, szubjek­tum, több mindenhez is van vonzódása, amíg megtalálja igazi önkifejezési formáját. Ezt én végül is az irodalom­ban leltem meg."

A pályamódosításkor volt-e már mögötte írói háttér, amire alapozhatott?

„Két nap az akácosban cí­mű színművemet még szí­nészként írtam; ezt később bemutatta a békéscsabai színház. 1971-ben kezdtem el publikálni, s mondanom sem kell, hogy megkoplaltam az első időszakot. Előbb színész voltam, aki ír; hosszú folya­matba került, amíg elértem, hogy író lettem, aki színész volt. Azóta az írásból élek. Kemény 14 év telt el, amíg eljutottam oda, hogy nem probléma megjelentetni no­velláimat. Pezsgő, pacallal cí­mű szatirikus novellafüzérem megjelenés előtt áll, egy má­sik kötetem pedig a Szépiro­dalmi Kiadónál van előké­születben."

Írói világát kétfajta él­ménykör, kétféle megfogalmazási mód jellemzi: szati­rikus karcolataiban, rövid prózáiban a mai élet fonák jelenségeihez kötődik; ko­molyabb, hangvételű elbeszé­léseiben, kisregényeiben pe­dig a történelem, az egyház, a biblia inspiráló jelenléte érződik. Honnan ez a ket­tősség?

„Életem két meghatározó közege a színház és a refor­mátus családi háttér. Az előbbi a szatirikus ábrázolás­ra ösztönöz, az utóbbi a be­széd, a szép szó tiszteletét, az ünnepélyességet és emelke­dettséget táplálta belém. Fa­lusi gyerek voltam, ezért szí­vesen írok falusi tárgyú no­vel­lákat is. Nem akarom ma­gam beskatulyázni: a formát egyébként is a téma határoz­za meg. A történelmi témára egyszerűen rábukkantam, s megragadott. Bibliai tárgyú novelláim ihletője legfőbb lelki és szellemi stúdiumom, a Károlyi-biblia volt. Régóta izgat a hit kérdése, több írá­somban is foglalkoztam ve­le. Nem bigott vallásos ér­telmében, hanem idealista­ként vélem úgy, hogy hit nélkül lehetetlen élni, egy­szerűen képtelenség, hogy valamibe ne kapaszkodjon az ember."

A hit témája a Csokonai Színházban december 14-én színre kerülő drámájának is.

„Igen, a hitről szól A fe­kete ember; a hitről, amely történelmi koroktól függet­lenül az emberi szubjektum­nak, létezésünknek szerves része. De szól mellette a ve­zetők felelősségéről, elnyo­mókról és elnyomottakról, szerelemről és halálról, harc­ról és békességről. Karácsony György, a lázadó parasztpró­féta és Méliusz Juhász Péter, a „profi" prédikátor két­féle Isten-eszményéről, egy óhajtásról, de elágazó utak­ról. És szól Debrecenről, er­ről a falak nélküli városról, kinek mindig egy lépéssel kellett az ellenség esze előtt járni, hogy megelőzze a bajt. A lényeg maga a dráma, A fekete ember a maga egészé­ben, amely attól a perctől kezdve, hogy színpadra kerül, új életet él, öntörvényűt, író­jától elszakadva."

Mit jelent írói pályáján ez a bemutató?

„Nagyon sokat. Olyan drá­mát igyekeztem írni, amely par excellence a hitről szól úgy, hogy azt összekapcsolja a népfelkeléssel. A színház ösztönzésére készült, s úgy ahogy van, vállalom. Feltét­lenül határkőnek tekintem pályámon; ha nagy szavakat akarnék használni: írói dip­lomamunkámnak."

Tóth-Máthé Miklós 1977-ben költözött Debrecenbe, de mintha kollégáinál kevesebb aktivitással venné ki részét a város irodalmi és szellemi életéből. Novellái megyei és fővárosi la­pokban, magazi­nokban jelentek meg, drá­máját a miskolci Napjaink közölte. Debreceni vagy Deb­recenben élő írónak vallja hát magát?

„Jó kérdés. Eddig valóban magános íróként éltem itt, de ez a helyzet változni látszik drámám bemutatásával. Úgy érzem, az évek elhozták azt is, hogy az Alföld szerkesztő­ségével közeledjünk egymás­hoz. Én egyébként nem tu­dom elfogadni a "vidéki író” kategóriáját. Az ember első­sorban író, aki él valahol; én történetesen Debrecenben. Hozzá kell azonban tennem, hogy a város miliője, atmosz­férája tagadhatatlanul hatás­sal volt rám. Nélküle nem tudtam volna megírni két kisregényemet, és nem ké­szült volna el A fekete em­ber sem."

(Hajdú-bihari Napló, 1984)