Egy férfi és egy nő (Bernard Slade: Jövőre veled, ugyanitt)
Férj és feleség (természetesen nem egymáséi) futó kalandja írói trouvaille-ból nem ér véget a titkos pásztorórával: elhatározás születik, hogy azon túl minden évben, ugyanazon a hétvégén, ugyanabban a szállodában találkoznak egymással. Minden ötödiket, tehát összesen hat randevút jelenít meg Bernard Slade Jövőre veled, ugyanitt című vígjátéka: újból és újból fellángoló szenvedélyeiket, elhidegülésüket, kibékülésüket, egyre széttéphetetlenebb egymásrautaltságukat.
Afféle "well made play", azaz jól megírt darab Slade-é; pazar színészi játéknak kedvező helyzetekkel, csipetnyi társadalomrajzzal, késhegynyi pszichoanalízissel, kanálnyi humorral, és maréknyi szexualitással. Sikeres színrevitele esetén jól töltheti be funkcióját: a fáradt nézőt kikapcsolja mindennapjainak egyhangúságából és kellemes szórakozást nyújtva hozzájárul erőinek újratermeléséhez. Társadalmi hasznossága ilyeténképpen nem lebecsülendő.
Ha sikeres a színrevitel.
A Hungária Kamaraszínházban Beke Sándor m. v. rendezésében Jancsó Sarolta és Lamanda László játsszák a kétszemélyes darabot.
A színen zsúfolt, ízléstelen szállodai szoba. Az amerikaiak gyógyíthatatlanul kificamodott esztétikai érzékére vall, hogy harminc év alatt semmi nem változik benne. Közepén társalgásra alkalmas szófa, jobbról másfajta tevékenységre hivatott, terjedelmes ágy, balról fehér zongora. Hátul kijárat az előszobába és a fürdőszobába. Mikro univerzum: találkozások, közelítések és elválások intim világa, kétszer három jelenetben, a külső valóság be-beszüremkedő hatásaival.
Az első részben az évek gyorsan, a percek meglehetős lassúsággal peregnek. A néző megadóan várja, hogy végre színészek is szerepek is találkozzanak, de az ő türelmének is van határa. Mesterkélt, kimódolt gesztusok, hanglejtések, vontatott expozíció, kilúgozott humor, a bútorzathoz hasonló ízlésű szexuális utalások – ennek következtében unalmasan gombolyodó cselekmény. Kevés jele a színészek otthonosságát fokozó rendezői leleményeknek.
A második rész szembetűnő változások jegyében telik el. Látszólag természetellenes folyamatnak lehetünk tanúi: a színészek időben minél távolabb kerülnek saját életkoruktól, annál hitelesebb, árnyaltabban jellemzett figurákat képesek jelenetről jelenetre megformálni. Lamanda László minden váltásban karakteres (remek maszkja is segít ebben), úgy, hogy érzékeltetni tudja a férfi belső fejlődési folyamatát is. Az utolsó két randevún, kimért üzletasszonyként, Jancsó Sarolta is partnere ebben. A végére határozottan megemelkedik a játék, s a hatást csak fokozza a szellemes tapsrend (rendezői ötlet!).
Mi történhetett a szünetben?
Semmi különös: elszálltak az évek. Aligha gondolhatunk másra, mint hogy a korbeli távolodás jótékony hatással volt a két színészre. Dilemmájuk, ha jól sejtjük, hivatásuk alapvető pszichológiai konfliktusa: a szereppel azonosuló, illetve azt eljátszó megjelenítésé. Talán nem volt szerencsés a választás, talán nem igazán alkatukra szabottak a szerepek: mindenesetre a korbeli közelség belső azonosulására hiábavalóan késztető görcse béklyóba veri játékosságuk szabadságát s hamissá teszi alakításukat. Életkoruktól (és önmaguktól) egyre távolodva viszont fokozatosan oldódik az azonosságkényszer feszültsége és nyílik tér a fesztelen játék előtt – színészi önmagukhoz is mind közelebb kerülve így. Percről percre magabiztosabbá, természetesebbé válnak, mígnem létrejön a mozgás otthonossága, ami megszünteti a falat színész, szerep és közönség között.
Van azonban az előadásnak egy másik – inkább rendezői felfogásbeli – problémája is. Slade darabja ugyanis, bulvár jellege ellenére, nem nélkülöz bizonyos racionális alapot. A szerző, ha jelzésekre szorítkozva is, igyekszik minden jelenetben a korra jellemző környezetbe illeszteni szereplőit. Az amerikai társadalom szélsőségektől sem mentes, nálunk nehezen elképzelhető mobilitása motiválja például a feleség radikális társadalmi szerepváltásait, amit Slade enyhe iróniával, tehát kritikával ábrázol. Beke Sándor tükrében ez a környezeti háttér jószerivel csak külsőségeiben jelenik meg, ami az iróniát paródiába fordítja, így oldva, súlytalanítva a konfliktusok valóságos feszültségét (hippi jelenet). Ha nem mindenáron a komédiát kereste volna a darabban, s mélyebbre ás az összefüggésekben, megtalálhatta volna a személyes drámákat is a vígjátékban. S ezzel talán arra is magyarázatot adhatott volna, hogy milyen erényei miatt válhatott a Jövőre veled, ugyanitt világsikerré.
Ehhez ugyanis nem elég csak kommersznek lenni.
(Hajdú-bihari Napló, 1984)