Hibaüzenet

  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_display has a deprecated constructor include_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/includes/bootstrap.inc 3478 sor).
  • Deprecated function: Methods with the same name as their class will not be constructors in a future version of PHP; views_many_to_one_helper has a deprecated constructor require_once() függvényben (/home/turi.gabor/public_html/sites/all/modules/ctools/ctools.module 127 sor).

Éltető gyötrelem (Kóti Árpád)

 

Nem úgy kezdődik a beszélgetés, ahogyan az ilyesféle ünnepi alkalmakkor szokásos. „El kellene törölni a díjakat" – mondja „kótis" indulattal Kóti Árpád, a Csokonai Színház érdemes művész címmel frissen kitüntetett színésze.

(Forrás: Csokonai Színház)

„Talán a díjak döntik el, hogy ki milyen színész? Azt mondták nekem egyesek, hogy ezen túl bizony másként kell játszanom. Ilyen hülyeséget! Mindenki csak úgy tud játszani, ahogy tud! No, és ha a következő darabban megbukom, akkor akasszam fel magam?"

Szó se róla. De hát nem is örült a megkülönböztető címnek?

„Ezt azért senki nem mondaná. Ha viszont arra gondolok, hogy hányan nem kapták meg azt a díjat, amit megérdemeltek volna... Egyébként meg úgy van az, hogy a jó színész tudja magáról, hogy mit ér. Díj ide, díj oda. Azt is nagyon pontosan tudja, hogy milyenre sikeredett az aznapi szereplése. S ha benne hiányérzet maradt, akkor hiába tapsolja veresre tenyereit a közönség, hiába dicséri a kritika, tisztában van azzal, hogy mit takar a látványos siker."

Tehát sem a kritika, sem a közönség – hanem a belső mérce. Elfogadom. De csak azok esetében, akik tehetségük, erkölcsi tartásuk révén mentesíteni tudják magukat a szakma hív­ságaitól. Mert amúgy, éppen a sokat emlegetett kiszolgáltatottsága miatt, a színész a világ legérzékenyebb és leghiúbb állatfajtája. Bocsánat a megfogalmazásért, csak őket idézem. Nem lehet mondani, hogy Kóti Árpádnak ne volnának meg a maga dolgai. Kérdés persze, hogy ezek milyen szemszögből minősülnek „dolgoknak". Mert, hogy a neki nem tetsző megnyi­lat­kozá­sokért könnyen elküldi az embert egy bizonyos helyre? Ezt akár végletes szubjektivizmusnak is tekinthetnénk – ha nem sejtenénk, hogy e mögött kemény belső mag és határozott értékrend húzódik meg. Ami berzenkedik minden fellengzősség, magakelletés és fennhéjázás láttán. Ami ösztönösen tiltakozik minden álság, hamisság és önmagát érvényesítő törtetés ellen.

Ilyen alkattal színésznek lenni bizony nem felhőtlen „love story". De talán éppen ez hite­lesíti válaszát arra a kérdésre, hogy akkor önmaga szemében vajon érdemes volt-e már az ér­demes művészi címre. S ezt tényként kell kezelni, mert tény, ami tény:

„Igen. Régen."

Ketten osztozunk egy üveg sörön (csak ne szeretnénk annyira!), a cigaretták viszont szá­molatlanul fogynak dobozából. Infarktusát nem hozom szóba, mert éppen elég lehet egy ilyen figyelmeztetés tudatával élni, a sok füstölgésre viszont megjegyzést teszek.

„Á, kíméletesebben élek, csak ilyenkor szívok többet, amikor nagyobb bennem a fe­szültség."

Feszültség, most? Pedig csak beszélgetünk. Igaz, nem feledhetjük hivatalos küldetésünket, ami még a lazára eresztett mondatok mögött is ott bujkál. Jobb lenne sutba dobni az egészet, s aztán sok üveg mellett folytatni a diskurzust, de köt a fegyelem. Amúgy Kóti művész úr nem az a típus, aki lyukat beszél az ember hasába. Olykor mintha még neki is harapófogóval kellene kiszednie magából a szavakat; amelyek aztán érdekes történetekké állnak össze a fosz­lányokból. Arról például, hogyan is lett ő színész.

„A Békés megyei Bucsáról származom, s az ötvenes években a kiskunfélegyházi taní­tó­képző főiskolán és testnevelési gimnáziumban szereztem tornatanári képesítést. Ki is neveztek ide Nagyhegyesre testnevelő tanárnak. Ezzel egy időben azonban beadtam jelentkezésemet a soproni erdőmérnöki egyetemre, a budapesti testnevelési főiskolára és a színművészeti fő­is­kolára Mindegyikre fölvettek. Fogalmam sem volt akkor még arról, mi a színészet, addig jó­szerivel színházat sem láttam. De azt gondoltam, ez a leglinkebb pálya, a többin tanulni meg dolgozni kéne, úgyhogy ezt választottam. Ennek az volt az előzménye, hogy a középiskolában a magyartanárunk nagyon megszerettette velünk az irodalmat, a verseket, s én meg is tanultam kettőt, a Szülőföldemet meg a Rab címűt, amivel megnyertem egy háziversenyt. Tanárom javasolta, hogy jelentkezzem a színművészetire. Úgy is lett, a felvételin elmondtam ezt a két verset, amit tudtam. Azt mondták, rendben, én meg abban a hiszemben, hogy felvettek, haza­utaztam dolgozni a cséplőgép mellé. Egyszer jött egy távirat, hogy megint menjek felvételizni. Nem is sejtettem, hogy három fordulóból áll. Felutaztam, elmondtam ugyanazt a két verset, mire közölték velem, hogy még két napig ott kell maradnom helyzetgyakorlatokra. Mondtam, velem ne tréfálkozzanak, mondják meg, hogy felvettek-e vagy sem, mert nekem dolgom van otthon. Így vettek fel ötezer jelentkező közül."

Érdekes volna azt is elmesélni, hogyan kapta meg a diplomáját 1958-ban, de erre a sztorira már Csurka István és Galgóczi Erzsébet is bejelentette igényét, úgyhogy addig köztünk marad. Tény viszont, hogy néhány év vándorlás után Debrecenben telepedett le, ahol immár huszonkét éve él. Színészként.

„Nem akarom eljátszani azt a szerepet, hogy ’mi, annak idején’–, de mi annak idején két­mondatos szerepekkel kezdtük, és végigjártuk a pálya minden lépcsőfokát. A mai kezdő fiatalok már egy év után odébb állnak, ha nem kapnak legalább két vezető szerepet Az utánpótlás egyre foghíjasabb, lassanként az utcáról jönnek be szereplők. Az a lényeg, hogy menjen le az előadás, legyen meg az előadásszám. Ma biztos nincs is olyan fiatal színész, aki azt tűzi ki maga elé, hogy az ország egyik legjobb epizodistája lesz. De hát hogy fogja így kinevelni a mai színház a Novák Istvánokat? Régen jobban figyeltünk egymásra. Ma nincsenek viták az előadásokról. Megmondják ugyan a véleményüket, de úgy, hogy a másik meg ne hallja. Akkor kegyetlenül kiértékeltük egymás teljesítményét, nem volt ilyen körmönfont körüljárása a dolgoknak."

Ez úgy hangzik, mint egy bús férfi panasza.

Jellegzetes grimasz fut át az arcán.

„Különben az is. Végül is mit értem el? Semmit. Még az sem adatott meg, hogy a rádióban elmondhassak egy verset. Mosogatom otthon az edényeket, közben hallgatom a szavalatokat, s tudom, hogy ennél jobban tudnám mondani. Ez nem szerénytelenség. Sokszor hívtak Pestre, nem mentem. Szeretem Debrecent. De azért a rádió meg a film hiánya fáj."

Itt van persze a színpad. Ami mégiscsak más. Ahol mégiscsak meg lehet mutatni. Fehéren-feketén.

„Ahol meg lehet mutatni. Nem fogod elhinni: még soha nem éreztem azt, hogy valamit igazán ’odatettem’. Hogy ez most aztán az volt. Sokszor legszívesebben azonnal visszafo­r­dulnék a színpadra, hogy újra csináljam."

Ezek szerint sohasem volt lelki békéje?

„Nem. De nem is baj. Az nem volna jó. Én mindig majd’ meghalok a színpadon a félelemtől meg a feszültségtől, ami csak a függöny lehulltával oldódik fel. Illetve, akkor sem. Ez életre szóló gyötrelem. De hát végül is ez élteti az embert. Az elégedetlenség, ami soha nem hagyja nyugodni."

(Hajdú-bihari Napló, 1985)