Gegműhely (Raymond Queneau: Stílusgyakorlat)
Sajnálattal kell rögzítenem, hogy nem láttam a Katona József Színház Stílusgyakorlat-avató, fergeteges sikerű előadását, sőt még a beszámolók kellő mélységű tanulmányozását is elmulasztottam. Ez nem érdem, pusztán azt kívánnám jelezni vele, hogy nincs módom összehasonlítani a debreceni előadást a budapestivel, s a kedves olvasónak el kell tekintenie attól, hogy párhuzamot vonjak a két (féle) színházi produkció azonosságai és különbözőségei között.
Van ennek persze előnye is: nem befolyásol az összevetés gyakran igazságtalan kényszere; arról írhatok kizárólag, ami a maga naturális valóságában a Csokonai Színház stúdiószínpadán előadatik.
Ez pedig nem más, mint Raymond Queneau 1949-ben keletkezett ötletsorának egy sajátos változata. A hétköznapi, kissé abszurd, tízmondatos alap sztori 99-féle változatának megjelölésére alkalmatlan minden drámaelméleti kategória: a gondolat egyszeri és megismételhetetlen, valóban színházi stílusgyakorlatként értelmezhető szituációfüzér; bravúros játék a nyelvvel, szemléletekkel, helyzetekkel. Abszolút laza, felcserélhető, elhagyható, behelyettesíthető, aktualizálható mondatlánc, amely éppen képlékenysége miatt színházban ritkán tapasztalható szabadságot kínál színre vivőinek. Ha valamire, a Stílusgyakorlatra nem panaszkodhatnak színészek és rendezők. Mint színpadi mű, önmagában nem is létezik: a nyersanyagból kell a mindenkori társulatnak létrehoznia, megteremtenie az előadást. Amelyből soha nem adódhat két azonos, lévén szervező-elemeinek egyike az improvizáció, a hely szellemétől inspirált szabad rögtönzés.
Legalábbis a debreceni változatban. Raymond Queneau 99 darabos sorozatából a Csokonai Színház birtokában levő szövegkönyv mindössze 24-et tartalmaz, s abból sem mind, de mellettük több más jelenik meg a színpadon, így nehéz eldönteni, hogy az előadásból mi fűződik a szerző nevéhez, s mi Pinczés István rendező és a három színész, Dánielfy Zsolt, Horányi László és Vízi György „brain-storming"-jához. De hát a néző végül is nem a szerzői jogvédő hivatal megbízásából tekinti meg a játékot, nem foglalkozik azzal, hogy melyik geg kitől származik; csak azzal törődik, jól szórakozott-e, vagy sem. Ezt a megközelítést a debreceni műsorfüzet sugallja: kabaréként tünteti fel ugyanis a Stílusgyakorlatot, amely Queneau műve alapján kerül a színpadra, s mivel a játékteret és a jelmezeket is a rendező tervezte, több mint valószínű, hogy a stábnak legalább annyi része van az előadásból, mint magának a szerzőnek
Szokatlanul aprólékos pontossággal megkomponált csapatmunka benyomását kelti a játék: fény, hang. videó, dia, kellék, statisztéria olajozottan illeszkedik a pergő jelenetekbe. A váltások legtöbbször szervesek, maguk is poénra hegyezettek, tehát gördülékenyen lendítik előre az időt. A gegek sorozata valóban próbára teszi az ember rekeszizmait: már szinte fáj a sok röhögés, sportosabb alkat kívántatik „elviseléséhez". Hál' istennek, vannak gyengébbek is (például a parasztanyókáké, a punksztároké) a jelenetek között, amikor kicsit lazíthat a néző, felkészülve az újabb megpróbáltatásokra.
Amúgy van „struktúrája” is az előadásnak. Az alapszöveg zártabb, különböző embertípusok tolmácsolásában elhangzó változatai után a színjátszás sokféle stílusát parodizálva jelenik meg a sztori, míg egy tévéfelvételnek a nézőket is mozgósító laza (egy kissé fel is lazuló) imitációja után, szerepükből fokozatosan kilépve egy blues-dal előadásával zárják az estét a színészek. (Rögtönzésben feloldva tehát a gyakorlat kötöttségét; bár félő, hogy akik nincsenek tisztában a blues panaszos, de nem belenyugvó, „csak azért is" lényegével, nem értik meg igazán a befejezést.) A humor válfajai a helyzetkomikum archetípusaitól a groteszken át az abszurdig terjednek, a legtöbb jelenetnek áttételesebb tartalmat is adva. Meglehet, akadnak olyanok, akik az ötletparádé mögött differenciáltabb jelentésrétegeket is szívesen felfedeztek volna, de a műfaji megjelölés eleve jelzi a rendezői szándék jellegét és irányát, s a létrehozók ötletgazdagságát és ízlését dicséri, hogy a vállalt kereteket kulturáltan sikerült megtölteniük látnivalóval: még az amúgy nyomdafestéket nem tűrő kifejezések sem hatottak szentségtörésként. Parvenük persze jobb, ha Petrarcát olvasnak helyette.
Az összetett, ezerféle színészi gesztust és bizony kemény fizikai jelenlétet kívánó szerepeket a három fiatalember látható kedvvel, kitűnően formálja meg. Különbség inkább alkatukban, s nem játékuk minőségében van: Dánielfy Zsolt robusztus karikírozásával, Horányi László intellektuális szerepértelmezésével. Vízi György pedig imitáló képességével mutat vonzó tulajdonságokat. Együttesük harmonikus, bumfordian rokonszenves, az évad figyelemre méltó teljesítménye.
A sikerszéria elé néző, mulatságos előadás csak a kritikust hozza kellemetlen helyzetbe. Ha ugyanis dicséri a látottakat, s a színészekről a nevükön kívül még néhány jó szót is ejt, hatástalanítja a záró poént. Márpedig mi sem áll tőle távolabb. Ezért inkább veszi a lapot, s nem ír semmit...
(Hajdú-bihari Napló, 1985)