Harcra kél jó és rossz (Shakespeare: Lear király)

Örülnünk kell ennek az előadásnak. A Lear király, Shakespeare egyik legösszetettebb, legbonyolultabb remeke, minden színház számára erőt próbáló feladvány. A Csokonai Színház érezhetően tisztában volt a felelősség súlyával: az erők nagyfokú koncentrálása, a szokásosnál hosszabb próbafolyamat jelezte, hogy kiemelkedő jelentőséget tulajdonít a bemutatónak.

Az eredmény nem maradt el: az előadás az évad eddigi legjobb munkája, erőteljes hatású, gondolatokat indukáló alkotás!

Tiszteletet parancsoló az a műgond, amellyel Gali László Shakespeare tragédiáját színpadi játékká formálta. A hagyományok korszerű értelmezése jegyében egyszerre kívánt hagyományos, de korszerű előadást teremteni, s ennek következtében egy minden ízében átgondolt, megtervezett, artisztikus produkció született. Színpadkép, hang, fény, színészi játék művészi összehangolása, látvány és cselekmény szerves kapcsolása jellemzi munkáját, s ez a legfőbb benyomás, amit a nehéz küzdelmek végeztével magunkkal hazavihetünk.

A cselekményesség és a látványosság fokozása érdekében Gali jelentős dramaturgiai változtatásokat hajtott végre a darabon. Így például Gloster szemét izzó tőrrel égetik ki, Cornwall Regantól megtagadva a színen hal meg, csakúgy, mint később Edmund; s az utolsó jelenetben Edgár apja szavait idézve utasítja el a részvételt a hatalomból. A húzások, módosítások, sőt betoldások valóban felgyorsítják, feszültséggel terhessé teszik a véres naturalizmussal ábrázolt eseményeket, s egy elvadult, gonoszsággal átszőtt, eredendő bűnökkel fertőzött, pusztító erőszakkal mételyezett világ képe bontakozik ki előttünk. Egy olyan világé, amelyben áldozatul esik a jó, de nem tud felülkerekedni a gonosz sem: az általános megsemmisülésben a vektorok összege zéró, s az egyetlen bizonyosság a bizonytalanság; az értékek, a remények, a jövő bizonytalansága.

Ezt sugallja ez a tragédia, s ennyiben hűen követi Shakespeare intencióit. Ám a módosításokkal el is tér azoktól. S örömünk emiatt nem lehet teljes. Különös módon éppen a célirányos cselekményvezetésre, a művészies színpadi hatásokra törekvés okozza, hogy miközben érzékeink s gondolataink az elemi indulatok összecsapásának befolyása alá kerülnek, a rendkívül feszes első óra után figyelmünk némileg lanyhulni kezd, bensőnkben hiányérzet támad, s élményeink végül erőtlenebbek maradnak az ígértnél s a reméltnél. Nehéz ennek pontos, oknyo­mozó magyarázatát adni. Arra gondolunk, hogy a változtatások túlságosan eseményorientálttá, egyneművé tették ember és történelem Shakespeare által dialektikusan láttatott kapcsolatát, s a természetfilozófiai vonások rovására emelték ki a műnek a politikai és hatalmi mechanizmust ábrázoló rétegeit. A fékevesztett erőszak, a mértéktelen indulatok, a gátlástalan hatalom­vágy bemutatása a shakespeare-i mű teljességéhez képest részigazságnak tűnik csupán; a motiváció – az eredendő gonoszság – és a következmények – az általános pusztulás – ilyen leegyszerűsítetten felfogott oksági viszonya pedig beszűkít a tragédia egyetemesebb dimenzióit.

Ebben az összefüggésben szinte elhalványul Lear erkölcsi megtisztulást hozó tragédiája, s emlékként jószerivel „csak" a gyűlölködések és öldöklések képét őrizzük magunkban. Kétségtelen, hogy vannak Shakespeare-darabok, amelyek elbírják egy-egy gondolati szál kiemelését az egész teljességével szemben; a Lear király, úgy látszik, nem tartozik közéjük. Mindebből következik, hogy a Csokonai Színház előadása egyneműségében is addig igazán sodró és lendületes, amíg, s amikor cselekvő tömegjeleneteket állít a színpadra; s ott veszít érvényéből, amikor ember és természet, ember és történelem lélektanilag is motivált bonyolult kölcsönhatását kell megrajzolnia. (Amire pedig olyan katartikus hatású, totális színházi élményt nyújtó képek és pillanatok a példák, mint a megvakított Gloster kozmikus képzeteket keltő bolyongása az első rész végén.)

Míg a játékmódban realista, sőt naturalista az előadás, szcenikai megoldásaiban stilizált-szimbolikus eszközökkel dolgozik. Greguss Ildikó díszletei káprázatosak – ez koncepció kérdése, hiszen például Péter Brook rozsdásnak látta Lear udvarát –, de Fehér Miklós felfüggesz­tett dekoratív díszletei néha ránehezednek a játékra. Mozgatásuk elvonja a néző figyelmét, s nem mindig képesek pontosan körülhatárolni a tereket és helyszíneket sem. A pergő váltások miatt pedig olykor egymásba csúsznak a jelenetek; az egyik szereplőtábor már a színen van, mielőtt a másik távozott volna. (Itt jegyezzük meg, hogy a darab másféle – például három-há­rom részre osztó – tagolása talán szerencsésebb lett volna, mert így az első rész bizony hosszadalmas.)

Kevés színház van Magyarországon, amely ilyen szereplőgárdát tudna kiállítani a Lear be­mutatására, mint a debreceni. Természetes tehát, hogy az előadást egységesen magas színvonalú színészi játék jellemzi; érdekes mégis, hogy új színekkel egy-két alakítást kivéve nem találkoztunk. Lear király nehéz szerepe Sárosdy Rezső pályájának jelentős állomása. A színész pontosan követi a rendezői utasításokat; kezdetben kemény (fejű) zsarnokként, hirtelen haragú uralkodóként ismerjük meg, de egy-egy gesztusával már ekkor előrevetíti későbbi önmarcangoló szenvedésének poklait. Harsányságát viszont túlzottnak tartjuk – ez a túlfűtött indulatosság, erőltetett deklamáció egyébként csaknem valamennyi szereplőre jellemző –, hiszen az érzelmi hullámzások kifejezésére a felemelt hangerőnél alkalmasabb eszközök is kínálkoznak. Sárosdy Rezső sok szép és értelmes pillanattal ajándékozta meg a nézőket; az „őrültséget" és kudarca végső felismerését is megrázó erővel képes megjeleníteni, de az „örülés" folyamatának ábrázolásába már teátrálisabb megoldások is be-becsúsznak.

Lányai abszolút ellenpólusokként vannak jelen a színpadon. Gonerilt méregzöld, Regant haragos lila öltözéke eleve jellemzi, s a színésznők végig következetesek maradtak ehhez a követelményhez. A darabban Regan az elvetemültebb, itt Gonerilt látjuk erőszakosabbnak, gyűlölködőbbnek – valószínűleg azért, mert Csoma Judit volt képes az indulatok mélyrétegeit jobban felszínre hozni. Bessenyei Zsófia Reganként kellően ellenszenves, de játéka ezúttal színtelenebb a megszokottnál. Nem tudott mit kezdeni Cordelia feddhetetlen jóságával Németh Nóra; alakításában sok a vértelen, külsőleges eszköz.

Sárközy Zoltán jóságos, nemes lelkű, bátor, racionális Kent. Kóti Árpád fiatalabb Gloster a vélhetőnél, s bár általános elismerésünk rá is érvényes, artikulációjának tisztaságára jobban kell vigyáznia. Fésűs Tamás nagy átalakuláson ment keresztül a Molnár-darabban mutatott játéka óta; következetesen sokszínűen felépített Edgárja az előadás egyik meglepetése. Rosta Sándor intenzíven megformált Edmundja elfajzottságában is erős jellem: maga a megtestesült álnokság és hitszegés. Sziki Károly szomorúan értelmes, s így szeretnivaló bolond. Ifj. Mucsi Sándor kemény Cornwallt állít elénk, Dánielfy Zsolt pedig a tétovaságtól fokozatosan, juttatja el az értelmes cselekvésig Albánt. Somló Gábor Oszwaldja csúszó-mászó bajkeverő; igen ne­mes francia király viszont Horányi László.

(Hajdú-bihari Napló, 1983)