Azok a hetvenes évek (CTI)

A dzsessz szülőhazájában a hatvanas években feltűnt egy tehetséges gyártásvezető, más­képpen producer, neve is volt, Creed Taylor. Ez a született gyártásvezető a Betlehem, Verve és az A&M kiadóknál élesítette oroszlánkörmeit, elindította az avantgárd megörö­kítésében elévülhetetlen érdemeket szerzett Impulse! márkát, majd a hetvenes évek elején gondolt egyet, és önállósította magát. Létrehozta a neve röviditését használó CTI kiadót, amely az évtized első felének jelentős művészi és kereskedelmi sikereket elért vállal­ko­zásává nőtte ki magát.

Taylor olyan kitűnő művészeket szerzett meg cégének, mint Freddie Hubbard (trombita), Stanley Turrentine (szaxofon), George Benson (gitár), Hubert Laws (fuvola), Ron Carter (bőgő), Chet Baker, Art Farmer (trombita). Ez volt az az időszak a dzsessz történetében, amikorra az avantgárd elveszítette lendületét, és a rock térhódítása miatt közönségüket veszítő dzsesszmuzsikusok egy része populárisabb irányba fordult. A kor parancsát értő Creed Taylor tevékenységét nem övezte egyértelmű kritikai elismerés: voltak, akik gyanakvással szemlélték piacirányultságát, mások azt vetették a szemére, hogy a kommersz irányába mutató saját elképzeléseit erőlteti rá a művészekre. Taylor igyekezett kiváló személyi és anyagi feltételeket biztosítani muzsikusainak, de volt egy gyengéje: a felvételek egy részét Don Sebesky szimfonikus és nagyzenekari kíséretével látta el. Ezt nehezen emésztették meg az igazi dzsessz hívei, és a „bűnt” az idő azóta sem enyhítette. A lemezek többségének hasonlóképpen korhoz kötődő hangzást adott az elektromos (Fender) zongora, amely a dzessz-rock bevett hangszere lett a hetvenes években.

A CTI-katalógus néhány darabja a kilencvenes években már megjelent CD-n, a tulaj­donjogokat birtokló Sony Music azonban további lemezekkel bővítve, sorozatként újra piacra dobta a legjobb felvételeket. Néhány cím: Freddie Hubbard: Red Clay, Straight Life, Stanley Turrentine: Sugar, George Benson: Beyond the Blue Horizon, Bad Benson, Milt Jackson: Sunflower, Hank Crawford: Wildflower, Joe Farrell: Moon Germs, Jim Hall: Concierto, Hubert Laws: Rite of Spring, Deodato: Prelude, Johnny Hammond: Breakout, Esther Philips: What a Difference a Day makes, Grant Green: The Main Attraction. A kiadó The Master Collection címmel 19 felvételt tartalmazó kettős CD-n tette közzé a legszemléletesebbnek tartott felvételeket.

 Miközben a CTI-nél készített lemezek általában nem tartoznak a jó évtizedet megért kiadóhoz rövidebb-hosszabb ideig kapcsolódó előadók életművének csúcsai közé, a választékban akad jónéhány kiemelkedő album is. Hubbard és Turrentine lemezei pl. kétségtelenül populárisabb hangvételűek, mint a korábban a Blue Note-nál készült albu­maik, de kitűnő szólisztikus megnyilatkozásoknak adnak teret. A sors igazságtalansága, hogy jóllehet mindkét muzsikus a CTI-től más kiadóhoz szerződve esett a kommersz csapdájába, a szakma és a közvélemény Creed Taylor nyakába varrja „mélyrepülésük” kezdetét. A Sony sorozata hozzásegít ahhoz, hogy tisztábban lássunk ─ halljunk ─ ebben a kérdésben.

(Magyar Nemzet, 2000)