Keith Jarrett: The Carnegie Hall Concert

Úgy van az ember Keith Jarrett menetrendszerűen megjelenő lemezeivel, mint a diák a kö­telező olvasmányokkal: meghallgatja, és megpróbálja feldolgozni őket. Csakhogy amíg az irodalmi alkotások mindig más korhoz és íróhoz kötődnek, a szerző itt ugyanaz, és az anyag is mindössze két változatban, szóló- vagy trióalbumok formájában ölt testet. A műfaji és a sti­láris változatosság helyett egyetlen személyiség lelkivilágának változásait követhetjük nyo­mon a felvételeken – és mégis, mindannyiszor várakozással adjuk át magunkat az élménynek, amit Jarrett játéka ígér. Mondhatnánk varázst is, mert napjaink jazzmuzsikájában kevés elő­adó akad, aki a személyesség ilyen erős kisugárzásával képes magával ragadni a hallgatót. Sú­lyos betegség és az előző, Radiance című kettős CD után a 2005-ben a Carnegie Hallban adott koncert anyagát rögzíti ez a két korong, amely módosulásokat jelez a zongorista felfogásán. A korábbi, hipnotikus erővel építkező, hosszabb improvizációk helyett itt rövidebb darabokban kontúrosabb kompozíciós elvek – szorosabb kötődés a dalformához? - érvényesülnek. Címek nincsenek, az alig több mint egy órás koncertanyag tíz részre tagolódik. Jarrett úgy kezel dal­lamot, harmóniát és ritmust, hogy egy darabon belül is új irányt ad az előadás folyamának. Az amorf, dallam nélküli, kromatikába csúszó passzusokban a harmóniák dominálnak, a koncert második felében azonban – mint a gospelt invokáló VII. tételben – könnyebben befogadható, a szépség érzéki jelenvalóságát képviselő melodikus és ritmikus invenciója vált ki ovációt az addig hűvösen viselkedő közönségből. Az öt ráadás standard – köztük a My Song – varázs­latos dallamaival végképp leveszi lábáról a közönséget. Ajánlott hallgatmány.

****

(Gramofon, 2007)