Figaro és a jazz virtuóz házassága (Pleszkán Frigyes)
Jó egy éve, hogy ötvenegy évesen, tragikus körülmények között elhunyt a kiváló magyar jazz-zongorista, Pleszkán Frigyes. Csodagyerekként indult, tizennégy éves korában felvették a budapesti jazztanszakra, négy évvel később már megnyerte a Ki Mit Tud? szólózongora-versenyét. Virtuozitása és stílusa alapján sokan Oscar Petersonhoz hasonlították – nem is nagyon tudott kilépni a nagy példakép árnyékából. Káprázatos technikája mindenkit lenyűgözött, de többen az egyéni hangot hiányolták játékából. Ez is oka lehetett annak, hogy harmincéves korától külföldön kereste a megélhetést, a vendéglátóiparban kamatoztatta képességeit. Gyakran járt haza, de inkább néhány koncert erejéig, vagy látogatóként.
Utolsó, Figaro Going Jazzy című CD-je igazi egyveleg: ismert klasszikus zenei kompozíciók mellett az A csitári hegyek alatt című népdal is megszólal rajta a jazz nyelvén. A klasszikus zene és a jazz ötvözésének igénye időről időre mindkét műfaj képviselőit rabul ejti, az ötvenes években külön irányzat (Third Stream) igyekezett hidat verni a folyó két partja közé. Akadtak zongoristák, mint Jacques Loussier vagy Eugene Cicero, akik egész életművet építettek klasszikus művek átültetésére – ám ezek a törekvések nem váltak a jazz hangsúlyos irányzatává.
Kérdés, mi késztet egy jazzmuzsikust Mozart (Figaro házassága), Agustin (Granada), Schubert (Pisztrángötös), Chopin (Esz-dúr Nokturn), Liszt (Rákóczi induló), Vivaldi (Négy évszak), Haydn (Szerenád) műveinek feldolgozására. Hacsak az nem, hogy mindegyik ritmikailag is megközelíthető. Pleszkán ezt teszi: az ismert témák alá a bőgő (Gayer Ferenc) intenzív partneri, a dob (Horváth Zoltán) alkalmi kíséretével erőteljes szving-, latin-, funky- és rockalapokat terít. A mindkét világban járatos zongorista ujjai könnyed billentéssel száguldoznak a billentyűkön, fantáziája szabadon szárnyal korok és stílusok között. Bár az egyenletes ritmika olykor mechanikussá teszi a zenét, de nem akadályozza meg az előadókat abban, hogy új megvilágításba helyezzék az eredeti darabokat.
A látványos megoldások ellenére azonban a levegőben lóg a kérdés: vajon mi értelme van a slágerré vált klasszikus darabok adaptációjának? Pleszkán Frigyes CD-je ugyan a jazz fejlődése szempontjából zsákutcás vállalkozás, de akadhatnak hallgatók, akik élvezetüket lelik a klasszikus zene és a jazz ilyen magas színvonalú házasításában.
(Pleszkán Frigyes: Figaro Going Jazzy. Pannon Jazz, PJ 1100)
(Magyar Nemzet, 2012)