Turné bőgővel (Peter Kowald - Grencsó István)

 

Már a kezdet rendhagyó volt: a nyugatnémet nagybőgős a turné első helyszínén, köz­vetlenül a koncert előtt találkozott magyar partnereivel, sem próba, sem megbeszélés nem előzte meg fellépésüket.

A zenéről a szombathelyi bemutatkozást követő állomásokon (Ta­ta­bánya, Mis­kolc, Debrecen, Budapest, Győr) sem sok szó esett köztük: a tisztán improvi­zá­ci­óra épülő sza­bad zenélési mód nem verbális, hanem lelki-zenei kommunikációt igényel. Egyetemi klubok, ifjúsági házak változó létszámú és érdeklődésű közönsége volt részese a wuppertali Peter Kowald és három magyar muzsikus, Grencsó István (szaxofon), Benkő Róber (bőgő) és Geröly Tamás (ütőhangszerek) kapcsolatteremtésének ezeken a koncerteken, amelyeket az avantgárd első számú műhelye, a Közgáz Jazzklub szervezett.

A negyvennégy éves Kowald az európai free jazz mozgalom illusztris képviselője, az improvizatív zene megszállottja, népszerűsítője, a különböző művészeti ágak (mozgás, köl­tészet, képzőművészet) kölcsönhatásának elkötelezett kutatója, karakteres személyiség. Pálya­futása során sok neves muzsikussal játszott Münchentől New York-ig, s hogy változatlanul keresi a kihívásokat, azt ez a turnéja is bizonyítja, amelyen kevésbé ismert magyar muzsi­ku­sokkal szembesült. Az improvizatív zenélés természetéből következően minden alkalommal más-más zenének lett részese a közönség, csak az volt a közös az estekben, hogy mindig Ko­wald szólójával kezdődtek.

A bőgős játékát rendkívüli erő és robosztusság jellemzi. Olyan energiával szólaltatja meg a húrokat, hogy annak látványát a jobb érzésű hangszerkészítő mesterek csak nyugtató­tab­lettákkal volnának képesek elviselni. (Debreceni fellépésén – amelyről ez a beszámoló tudósít – el is tört a vonója.) Ebben a zenében nincsenek megadott témák, dallamok, ritmusok, a vé­letlenszerű kiindulópontot az előadó pillanatnyi lelkiállapota szerint bontja ki. A feszültséget az intenzitás fokozódásának és oldásának hullámzása teremti meg. Kowald nem a jazz­bőgő­zés hagyományos pengetéses (pizzicato) módját, hanem a kockázatosabb vonós technikát (arco) alkalmazza. Teljesítménye mégsem kivételes fizikai kvalitásaival, hanem a közlésvágy emberi gesztusával ragadta magával a hallgatóságot, mert a teremben a vonó és a húrok küz­delme nyomán – szélsőséges kifejezőeszközökkel élő, de – logikus rendbe szerveződött zene áradt szét.

A mintegy félórás, kimerítő bőgőszólót követően műhelyformában folytatódott a koncert. Kowald ritkán tapasztalható alázattal olvadt bele a közös játékba, átengedve a vezető szerepet Grencsó Istvánnak. Ez a Szombathelyről indult, fiatal autodidakta muzsikus a Dresch kvar­tettben, illetve saját együttesében tette ismertté a nevét. Jóllehet a "szakma" még most sem fogadja be teljesen, hangszeres tudása vitathatatlanul sokat fejlődött, rátalált saját hangjára, és saját együttesében játszott ironikus vagy lírai hangvételű zenéje után e koncert absztrakt közegében is képes volt érvényessé tenni jelenlétét. Geröly Tamás kolompjaival, gongjaival, kimustrált ágyúlövedékekből kialakított csőharangjaival puha ritmikai szőnyeget terített a zene alá, a másik bőgős, Benkő Róbert pedig intuitív módon díszítette, ellenpontozta Kowald motorikus szólamait.

A négy muzsikus elmondásuk szerint a koncertsorozat nem minden estjén érzett rá ennyire egymásra, ami az efféle spontán alkotófolyamat veszélyeire mutat rá. Az ilyen kezdeményezés mégis jó szóra érdemesek, mert a közönséget újfajta előadásmódokkal ismertetik meg, és hozzájárulnak a művészek párbeszédéhez. Kiderült: egyes nyugatnémet és magyar (jazz)muzsikusok között csak az országhatár a választóvonal.

(Magyar Nemzet, 1988)