Ígéret és valóság (Az 1981-82-es évad)

Harmadik teljes évadját zárja a Csokonai Színház 1979-ben hivatalban lépett új vezetősége. Három évvel ezelőtt Gali László igazgató ennyi időt látott elegen­dőnek ahhoz, hogy kialakuljon egy olyan művészi kollektí­va, amely lehetővé teszi műsorpolitikai elképzelé­seinek a megvalósítását. Tavaly az első két évad összehasonlításával mérlegeltük az indulás szakaszát; most az 1981/82-es szezon értékelésével arra keresünk választ, hogy mi valósult meg a vezetők törekvéseiből, merre halad jelenleg a társulat.

Mindenekelőtt arról kell szólnunk, hogy a színház – a főépület rekonstrukciója miatt – to­vábbra is rendkí­vül nehéz körülmények kö­zött végezte munkáját. A kényelmetlen próbalehe­tősé­gek, a gyakori helyzetváltoz­tatás, a díszletszállítás, a megfelelő technikai feltételek hiánya sokszor komoly gon­dok elé állították a társula­tot, befolyásolták a darab­választást és olykor az elő­adások színvonalát. A szín­háznak érthetően nagy erőfe­szítéseket kellett tennie a kö­zönség megtartásáért is. A három év egyik fő meghatá­rozója a körülmények állan­dó szorítása volt, s ezt a teljesítmény értékelésénél nem szabad figyelmen kívül hagynunk.

Az önálló műsorpolitikai koncepció kidolgozásának feltételeként a vezetőség a társulat­épí­tés erősítését je­lölte meg. Jogosan: a Csoko­nai Színházból valóban hiá­nyoztak bizonyos sze­repkö­rök, például fiatal férfihősök és hősnők, idősebb női ka­rakterek, naivák, szubrettek. En­nek érdekében három év alatt mintegy negyven új művészi állományú tagot szerződtettek a Debrecenben letelepedett és a színház szilárd oszlopainak számító idősebb művészek (Sáros­dy Rezső, Korcsmáros Jenő, Sárközy Zoltán, Kóti Árpád) mellé. Hogy a szerződésköté­sekben mennyi volt a terv­szerűség illetve a szükség­szerűség, nem tudjuk. Három év összefüggéseit nézve azon­ban úgy tűnik, hogy a hiá­nyok pótlásával újabb arány­talanságok keletkeztek: sok fiatal színész (Csernák János, Szatmári György, Rosta Sán­dor, Vándor Éva, Bajza Vik­tória, Sziki Károly) érkezett, főleg férfiak. Az erősebb nem képviselete így túlságosan hangsúlyossá vált a társulat­ban, foglalkoztatásuk műsor­tervre kiható igény lett. Ez viszont hátrányosan érin­tet­te a színésznők szerepelteté­sét; egyesek (Bessenyei Zsó­fia, Csoma Judit, Agárdy Ilo­na) viszonylagos tétlenségre ítéltettek, ugyanakkor felve­tődik a kérdés, vajon elbír­ja-e Markovits Bori tehetsé­ge, hogy ő legyen a színház egyetlen vezető művésznője?

A változatlanul nagy ará­nyú fluktuáció azt sejteti, hogy összességében nem tel­jesültek a társulatépítési ter­vek. Az idén ismét közel egy tucat színész válik meg Deb­recentől, köztük azok a fiata­lok, akikhez a vezetőség két évvel ezelőtt oly nagy remé­nyeket fűzött, s akikből a társult leendő törzsét lehe­tett volna összekovácsolni. Távozásuk arra enged követ­keztetni: a színház művészi törekvései és belső viszonyai nem abba az irányba hat­nak, hogy a közös célra orientált igazi műhelymunka feltételéül szolgáló kollektív szellem kialakuljon.

XX. századi szemlélet?

Mit sikerült akkor megva­lósítani ilyen külső és belső körülmények között és elle­nére? A mércét magasra ál­lítva, de éppen a színház és a színművészet érdekében szigorúan kell fo­galmaznunk: megítélésünk szerint a Csoko­nai Színház az elmúlt évad­ban nem tartott a shakes­peare-i értelemben úgy tük­röt a kor elé, hogy az magá­ra ismerjen benne.

Többször leírtuk mi is he­lyeslőleg: a Csokonai Szín­ház debreceni, magyar és európai akar lenni. A világ­irodalom klasszikusai, a ma­gyar klasszikusok és a ma­gyar dráma otthonává akar válni úgy, hogy „huszadik századi szemlélettel, de az eredeti mondanivaló kibon­tásával" viszi színre a drá­mairodalom értékeit, bele­értve a kortárs nyugati és keleti alkotásokat is. Ennek azonban az a feltétele, hogy az előadások létrehozói ren­delkezzenek azzal a „husza­dik századi szemlélettel", ami a műsorra tűzött darabokat aktuálissá, közlendőjüket a ma emberéhez szó­lóvá teszi. Ez nem elsősorban forma­nyelvi és színházesztétikai kérdés; hanem az autonóm világképé és mondanivalóé. Enélkül az ilyen műsorterv nem egyéb érdektelen témák proto­kolláris soránál, enél­kül a színház nem több ön­magáért való, kulturális ter­mékeket előállító intézmény­nél.

Csak emlékeztetőül, a sze­zonban látott bemutatók (zá­rójelben a rendezők neve): Whiting: Ördögök (Balogh Gábor); Kacsóh: János vitéz (Kertész Gyula); Füst M.: Zongora – Szép E.: Május (Pinczés István); Maugham: Imádok férjhez menni (Bor József m. v.); Schiller: Fiesco (Gali László); Bródy: A me­dikus (Kelemen Pál); Móricz: Kivilágos kivirradtig (Léner Péter); Kocsis: Megszámlál­tatott fák (Léner P.); Szakonyi K.: Ha itthon maradnál – Karinthy F.: Du­nakanyar (Kelemen P.); Dékány: Csir­kefogók (Balogh G.); Dela-ney: Egy csepp méz (Emőd György f. h.); Sztratiev: Autóbusz (Gali L.).

Tizenkét bemutató, ebből öt magyar dráma, egy klasszikus, két kortárs nyugati, egy kortárs keleti és három zenés, szórakoztató játék. Éz utóbbiakat beszámítva hét bemutatót jegyzett magyar szerző (az egyfelvonásosokat egy estének fogjuk fel).

A műsorterv sokat felfed egy színház törekvéseiből, de önmagában még nem minő­sít egy évadot. Mégis feltűnő, hogy a magyar szerzők nagy száma ellenére a bemutatott drámák közül milyen kevés kötődik közvetlenül a ma­gyar valósághoz. Tartalmá­nak társadalmiságában egye­dül a Móricz-mű kapcsolódik a magyar történelem egy (le­tűnt) korszakához, illetve át­tételesen modellálható hely­zeteket jelenít meg. Nagyon jól tudjuk persze azt is, hogy egy elő­adás nem feltétlenül témája révén lehet mai és magyar, hanem hogy a szín­revitel miliőjében, ihletében, intenzitásában, természetében és utalásaiban mennyiben re­zonál a mai magyar va­lóság­ban élő ember érzéseire és gondolataira. (Ilyen értelem­ben például Whiting Ördögökje rejtjelesebben, Sztra­tiev Autóbusza direktebben, de számunkra vonatkoztat­ható tanulságokat is tartal­maz.) S bár szívesen látnánk a színpadon több, a közvetlen magyar valósággal fog­lal­ko­zó darabot, „beérnénk" azzal is, hogy az előadások gondo­latrendszerének és formájá­nak sugárzása keltse ugyan­ezt a hatást.

Mű és mondanivaló

Sajnos azonban többnyire ezt is nélkülöznünk kellett. Ha egy évvel ezelőtt azt ír­tuk, hogy a színház „humá­nus, afféle középutas művé­szetkoncepció jegyében dolgozik, és tartózkodik at­tól, hogy bármilyen formában is vitatható összefüggéseket vessen fel" és „az évad szel­lemileg a vártnál kevesebb izgalmat váltott ki; nem voltak szélsőséges kísérletek, de nem voltak olyan előadá­sok sem, amelyek nagy gon­dolati hullámzást indítottak volna el" – akkor most kényte­len bár, de ismételni kényszerülünk saját megál­lapításainkat. Ha újra fel­idézzük magunkban az elő­adásokat, akkor hatásukat összegezve azt kell monda­nunk, hogy nem érezzük bennük a saját, öntörvényű formájukat megtaláló önálló tartalmi koncepciókat, elemi és intenzív köz­lésvágyat, ami a színházat igazi színházzá teszi. (A szándékokat nem is­merjük – az eredmény pedig, ezt mutatja.) A jelek szerint, mintha a Csokonai Színház­ban nem a koncepcióhoz és a mondanivalóhoz keresnék a darabokat, hanem a külön­böző szempontok (költségve­tés, sze­rep­osztás, közönség­igény, az irányítók elvárásai) alapján kiválasztott darabok­hoz a mondani­va­lót. S ez nem mindegy.

Értelmetlen azon vitatkoz­ni, hogy melyik mű való s melyik nem való a műsor­tervbe: min­den jó alkotás magában hordja az érvényes­ség, az aktualizálhatóság le­hetőségét. Azt igazán nem ál­líthatjuk, hogy az idei vá­lasztásba rossz, értéktelen darabok is bekerültek. És mégis: az egész évadban nem akadt egyetlen, eszmeileg és formailag egyaránt kiváló előadás. Voltak rendezésben (Ha itthon maradnál) és ki­állításban (János vitéz) mél­tatlan bemutatók, voltak erőtlen (A medikus), tisztes közepes (ördögök, Fiesco, Ki-világos kivirradtig, Csirkefo­gók), vidám (Imádok férjhez menni), jobb sorsa érdemes (Autóbusz), emlékezetes ré­szeket fel­villantó (Megszám­láltatott fák, Egy csepp méz) és egyenletesen jó színvona­lú (Zongora – Május) elő­adások – színészvezetésében, költőiségében, stílusában ez utóbbit tartjuk a leg­inkább előremutatónak –, de az esetenkénti jó részletmegol­dások ellenére egészében az átfogó elképzelések vértelen­sége, a pontos, de önmagá­ban érdektelen szakmai oldal hangsúlyossága és a közép­szer jellemezte az évadot. Ami pedig óhatatlanul maga után vonja a színház sugár­zásának, közéleti töltésének halványulását.

Nézzük példaként a súly­ponti előadásokat. A klasszi­kusok (Schiller, Móricz, Bródy) szín­revitele adós ma­radt annak bizonyításával, hogy a mai kor nézőjének milyen különösebb köze lehet hozzájuk; a hatalom és az egyén viszonyát boncolgató nyitó darab (ördögök) nem tudott túllépni a történelmi illusztráció szintjén; a rea­listától elütő groteszk-ab­szurd hangvételűnek szánt záró játék (Autóbusz) szatiri­kus társadalomkritikává lé­nyegült; az erdélyi magyar drá­mairodalmat képviselő mű előadásából (Megszámlál­tatott fák) nem derült ki egyértelműen, hogy szerzőjé­re igazából milyen kérdések felvetése miatt figyel az értő magyar olvasó­közön­ség. És itt kell megemlítenünk azt is, hogy a késve nyíló stúdió továbbra sem a kísérletezés, az új színpadi formanyelv és játékmód kidolgozásának a színtere.

Fogalmazhatnánk persze úgy is, hogy a Csokonai Szín­ház megbízható színvonalon, na­gyobb kilengések nélkül, egyenletes teljesítménnyel zárta az évadot. Bizonyára vannak, akik ezt erénynek tartják. Mi azonban ebben a hiányt érzékeljük: a Csoko­nai Színház a mostani évad­ban sem vált izgalmas gon­dolatokat felvető, korszerű előadásokat létrehozó színhá­zi műhellyé. Megtartja be­mutatóit, sokakkal megismerteti a drámairodalom alkotásait, de nem origója szellemi pezsgésnek. A közönség is mintha szokásból járna színházba, és nem azért, mert valami lényegessel lesz kevesebb, ha egy előadást elmulaszt. (Ezt sajnos a premiereken egyre nagyobb számban üresen álló széksorok is példázzák.)

Milyen legyen a színház?

Az ezt kiváltó okok közül most csak azokat tudjuk megnevezni, amelyek szerin­tünk a leg­nyomósabbak. Megértjük, sőt elfogadjuk, hogy a színház az itt élő em­berek minden rétegéhez kí­ván szólni, de nem hisszük, hogy ennek az igények eről­tetett közös nevezőre hozása és tö­meges kielégítése a jár­ható útja (lásd a bérletrend­szert.) Legyen a Csokonai Színház min­den­kié – de ne a minden igényt kielégíteni akaró műsorpolitikával, ha­nem az előadások minő­ségé­vel szóljon mindenkihez. Egyértelműen és világosan meg kellene határozni, hogy a színház egyes előadásaival milyen kulturális szintű és befogadóképességű közönség­re kíván építeni. Olyan hatá­rozott gondolkodású, inten­zív, erős előadásokat létreho­zó színházat kí­ván­nánk Deb­recennek is, amelynek hatása alól nem vonhatja ki magát sem a növénytermesztő, sem az egyetemi tanár, még ha a mű más-más rétege ragadja is meg őket. (A műsorterv összeállításában azonban job­ban figyelembe kellene ven­ni a városban élő értelmisé­giek és főiskolai hallgatók magas arányát.)

Ehhez viszont elengedhetet­len lenne, hogy önálló gon­dolkodású, szuverénül alkotó rendező­egyéniségek dolgozza­nak a színházban. Gali Lász­ló erejéből talán túl sokat elvesz az igaz­ga­tói munka, mindenesetre idei rendezései nem sikerültek úgy, mint a korábbiak, hogy az évad vé­gén példaként, mérlegjavító­ként lehetne őket említeni. Ha a színház nem erősíti meg hama­rosan rendezői gárdá­ját, akkor nem reményked­het abban, hogy a jelenlegi pontról tovább tud lépni. Hiába vannak fiatal, tehetsé­ges díszlet- és jelmezterve­zők (Dóra Gábor, Kasztner Péter, Pilinyi Márta), hiába a még mindig erős színészál­lomány.

A színészi alakítások érté­kelése általában és méltány­talanul szűkszavúan a kriti­kák utolsó bekezdésébe szo­rul; évadösszegző írásunk vé­gére azonban nem rossz be­idegződés miatt kerül. Ha­nem azért, hogy a színház jelenlétét azok teljesítményé­nek felidézésével érzékeltes­sük, akik folyamatos műkö­déséből igen nagy részt vál­lalnak, akik révén a közön­ség találkozik a színházzal.

Debrecenben országos vi­szonylatban is sok érett, idősebb és sok fiatal, tehetsé­ges szín­mű­vész játszik. Nem mindenkinek sikerült egyformán az évad (Csikos Sándor, Sárosdy Re-zső, Bes­senyei Zsófia, Hegedűs Erzsi, Bajza Viktória például gon­dosabb rendezői segédlettel árnyaltabb játékra is képes lenne), de a néhány kivá­lóan megformált főszerep mellett sok jó epizódalakí­tásra emlékszünk a szezon­ból, így Kóti Árpád minden jelenetére, Sárközy Zol­tánra a Megszámláltatott fákban és az Autóbuszban, Korcsmá­ros Jenőre a Májusban, a Zon­gorában és az Ördögök­ben, O. Szabó Istvánra a Kivilágos kivirradtigban és a Csirkefogókban, Szatmári Györgyre az Imádok férjhez menniben és a Csirkefogók­ban, Vándor Évára a Május­ban, Markovits Borira az Egy csepp mézben, Sziki Ká­rolyra a Csirkefogókban, Rosta Sán­dorra az Ördögök­ben, Kállay Borira, Böröndi Tamásra és Zsolnay András­ra az Imádok férj-hez menni­ben, Simor Ottóra a Kivilágos kivirradtigban és az Autóbuszban, Csernák János­ra az Egy csepp mézben és a Megszámláltatott fákban, Borbély Sándorra A medi­kusban, Besse-nyei Zsófiára a Dunakanyarban, Vitéz Lász­lóra a Fiescóban, Martin Já­nosra és Pelle Erzsé-betre a János vitézben.

Ez az évad elsősorban az ő alakításaikban él bennünk tovább.

(Hajdú-bihari Napló, 1982)