1975-1988

…éget ér egy fejezet, lezárul a magyar értelmiséget e században ért méltánytalanságok leg­súlyosabb idő­szaka. Négy évtizeden át nem volt hona az értelmiség­nek e hazában, gyanú és kétkedés árnyéka lengte be cselekedeteit, helyzetéből következően „ingatag" társa­dalmi cso­portnak minősült, módszeres erkölcsi és anya­gi mellőzésben részesült - miközben reá hárult vala­mennyi dehonesztáló országépítő munka a tsz-szervezéstől a népszámlálásig.

Cegléd előtt jött be Röfi az első osztályú szakaszba. Első osztály? Ilyen koszos üléshuza­tokkal, mocskos függönyökkel még nem találkoztam vonaton, pedig már utaztam eleget. Mindegy: lekéstem az utol­só gyorsot, a különbözeti kedvezmény legalább így kárpótoljon ezen az éjsza­kai személyen. A másod­osztály még ennél is rosszabb.

Szépapám, dédapám földi por­hüvelyéből úgy szállt el a lélek, hogy előtte soha nem ka­landozott külhoni tájakon; nagyapámat a háború sodorta idegen országok­ba; anyámnak is negyven évet kellett várnia, amíg megadatott élete első külföldi útja. Huszon­négy éves utódjuk számára már az a természetes, hogy öt országot jár be egy hónap alatt.

Annyi bírálat éri nap, mint nap a magyar ipar ter­mékeit, hogy valósággal felüdülésként hat, ha az ember jó példákkal találkozik. Szabad legyen egy ilyenre most felhívni a figyelmet. Apró kis újítás, de jól érzé­kelteti azt a fejlődést, amin a hazai gyártástechnológia az utóbbi években keresztülment.

Stílszerűen akartam kezde­ni a reggelt és a riportot. Kedvenc betérőmbe lépve gyors a­jánlatot tettem Klárikának: egy kávét rummal. Klárika arcáról egy pillanatra leher­vadt az előkészített mosoly, majd, mint aki mindent ért, cinkos hunyorral elém tette a feketét. Kénytelen voltam tiszta lappal neki fogni a téma körüljárá­sához.

Variációk egy féldecire

„Bizonyos értelemben Jacob Horner vagyok.”

Amikor harmadéves egyetemista koromban elolvastam John Barth amerikai író Az út vége című regényének kezdő monda­tát, úgy éreztem, engem fogalmazott meg: mert más né­ven bár, de én is bizonyos értelemben vagyok.

Volt évfolyamtársammal futottam össze a minap. Ré­gen találkoztunk. Nem mondhatnám, hogy annak idején barátok lettünk vol­na, csak afféle hasonszőrű­ek; de ez a tudat mégis te­remtett valami lelki kapcso­latot közöttünk, amit ma sem felejtünk.

Puskás Gáborról igazán sok mindent el lehet mondani, csak azt nem, hogy szereti a téli­sza­lá­mit. A gyanúsítás el­len ő maga is tiltakozna, hangsúlyozva, hogy személyes el­lenszenvén túl még a nevezett élelmiszerféleség árkategóriá­ja is azon tényezők között szerepel, amelyek megakadályoz­zák, hogy a jeles magyar termék rendszeres fogyasztója le­gyen.

Szerettem volna valami rendkívüli közléssel kez­deni ezt a szombati jegyzetet. Például azzal, hogy ez a hét - a szokásostól eltérően - nem telt el. Ilyen meg­gondolatlanságra azonban hiába is vetemednék, mert többek tanúsága szerint ez a hét igenis eltelt, hasonlóan az eddi­giekhez és az ezután következőkhöz.