Női divat – férfiszemmel

Szerettem volna valami rendkívüli közléssel kez­deni ezt a szombati jegyzetet. Például azzal, hogy ez a hét - a szokásostól eltérően - nem telt el. Ilyen meg­gondolatlanságra azonban hiába is vetemednék, mert többek tanúsága szerint ez a hét igenis eltelt, hasonlóan az eddi­giekhez és az ezután következőkhöz.

Nem úgy persze, ahogyan sokan várták: egy balul si­ke­rült kirándulást követően nemzeti gyász borult az ország­ra, olyannyira, hogy még a haza­ér­kező futballisták sem találkozhattak a fogadásukra megjelent üdvözlő tömeg­gel.

Én viszont találkoztam egy olyan emberrel - nő volt az eszemadta - aki a beszélgetést meglepetésemre nem a labdarúgó világbajnokság számunkra tragikus ese­ményeinek taglalá­sával, hanem az időjárás rendellenes­ségeinek ecsetelésével kezdte. Ami rá­nyomta bélyegét a hétre, úgyhogy ő is kénytelen volt elővenni naftalinba mártott irhabundáját, s azzal ta­kargatni a hét elején vásárolt indiai zsugorított ruháját.

Ilyen érzéketlenek a nők az aktuális politikai esemé­nyek iránt – gondoltam volna, amikor beszélgetőtár­sam minden átmenet nélkül értekezésbe fogott az utó­pista szocialisták társ­a­dalom-felfogásáról. Érdekfeszítő eszmefuttatásának legnagyobb sajnálatomra csak két percig lehettem részese, mert a tévében éppen az NSZK - Olaszország világbajnoki mérkőzés kez­dődött, s becsületbeli kötelességemnek tartottam, hogy tanúja le­gyek a nagy küzdelemnek.

Szerda délután volt ekkor, és ismerősöm - csinos, fia­tal hölgy - nem sejthette, hogy egy nap múlva kiderül az ég, s mint a virágok tavasszal, ők, a nők is újra ki­virulhatnak. E sort ismét elolvasva, ha előttem néhány ezren nem vonták meg ugyanezt a párhuzamot, egészen büszke lennék a hasonlatra. De - férfitársaim ebben valószínűleg egyetértenek - olyan virág­zásra, amilyeneket napjainkban megérhetünk, még nem volt példa az emberiség történetében. A gyengébb nem kép­viselői olyan fokra jutottak az öltözésben - más nyel­vek szerint a vet­kő­zésben -, amiről csak azt kíván­hatjuk, hogy a jó ég tartsa meg sokáig. S kevés téma van, amely jólesőbb érzéssel vezetné az újságíró tollat ilyenkor, nyár eleji hétvégeken. A férfinak ma ünnep az utcára lépni; nincs a teremtésnek olyan hetvenöt dioptriás koronája, aki ha behunyt szemmel közlekedik is ne erezné azt a varázslatos sugárzást, amit a nők jelenléte áraszt. Szépek, csinosak - ingerlőén csinosak - ma a nők; én legyek az utolsó, aki ezt fel­pa­naszolja!

Nem vagyok divatszakember, de esetleges ismereteim alapján én is tudom, hogy ez nem volt mindig így. Azt tartják, hogy az öltözködésben az ember - különösen a nők, akik erő­sebben érzelmi beállítottságúak, érzé­kenyebbek a férfiaknál - az önmagáról alkotott elkép­zeléseit igyekszik megvalósítani. Kérdés persze, hogy ki­nek mi az elképzelése. Van, aki szép, s annak megfele­lően öltözködik; van, aki szépnek akarja látni önmagát - és annak meg­fe­le­lően választja meg öltözékét. A cél mindkét esetben ugyanaz: egy elképzelt szépségideál­hoz igazítani a ruházatot Ez az ideál koronként és társa­dalmanként változó; a barokk korszak Rubens által megfestett, jól táplált (hogy ne mondjam: kövérkés) női testétől a ma kedvelt karcsú, vékony, magas alkatig széles skálán (és testméretben) mozognak a példák. A ruha pedig ar­ra szolgál, hogy a test egyes részeit hangsúlyozza vagy elnyomja, s ezzel a min­denkori ideálhoz közelítse az alakot.

Nem tudom, mások ezzel hogy vannak, de én nyáron sokkal több ideális női alakot látok, mint télen. S en­nek nemcsak az évszakok közti hőmérséklet-különbség az oka. Ha három évszázaddal ezelőtt éltem volna, aligha kényszerültem volna olyan heves fejforgatásra jártamban-keltemben, mint mostanság. Kultúrtörténe­ti könyvekből, képzőművészeti alko­tásokból tudhatjuk, hogy minden kor kialakítja a saját viselkedési és maga­tartási norma­rendszerét, amely szinte kötelező érvén­nyel szabja meg az öltözködési szokásokat is. S azt hiszem, csak örülhetünk annak, hogy elmúltak azok a ko­rok, amelyek bő szoknyákkal, puffos ujjakkal, tornyos parókákkal, halcsontos fűzőkkel kalodába zárták a tes­tet. A ruha két­ség­telenül falat emel a test és a külvilág közé. A test azonban mindig is feszegette - feloldhatat­lan ellentmondás! - a szigorú erkölcsökkel rákényszerített abroncsokat. A görögök libegő tuni­kája, ha kel­lett leplezett, ha kellett sejtetett; az elől-hátul mély ru­hakivágásokba a test ter­mészetes bájai követeltek bepil­lantást; s volt olyan időszak is, amikor egy kivillanó női boka jelentette a férfinépnek az izgalom legmagasabb fokát.

Az erotikus momentum tagadhatatlanul és nyilvánvalóan, sokféleképpen jelentkezett a divat történetében, a mély dekoltázsoktól a ma kelendő áttetsző anyagokig. Ez az egyik tudat alatti tényező, ami az emberi ru­házat észlelésében és értékelésében szerepet játszik. S talán soha nem olyan nyíltan, mint éppen a mi korunk­ban.       

A divat az emberiség játékai közé tartozik, s van­nak, akik igazi szenvedéllyel űzik ezt a játékot. Nincs ebben semmi kivetnivaló: az ember természetes vágya, hogy csinos legyen; tetszeni akar magának és mások­nak is (a sorrend nem esetleges). A közmondás szerint a jó bornak nem kell cégér; de az is biztos, hogy jó cégérrel a gyengébb borokat is el lehet adni. S a divatnak minden ember alá van vetve, akár önként és lelkesedéssel, akár passzívan és gondolkodás nélkül te­szi.

Divatok ma is jönnek és mennek, de - és ez a leg­nagyobb változás - ma már egyre in­kább a felszaba­dultság a divat: mindenki a természetének, hajlamai­nak legjobban megfelelő öltözködési módokat választ­hatja. A két fő szempont: a kényelem és a célszerűség érvényesül, s a lehetőségek tengerében szinte lubickol­hat a fantázia. A konfekcióipar mindenki számára el­érhetővé teszi a kívánt ruhadarabokat, s jóllehet van némi uniformizáló jellege is, az öl­töz­ködés elemeinek megválasztásában és kombinációjában mégis érvénye­sülhet az egyéniség. Hol van már az ötvenes évek divatellenessége a kopott lódenkabátokkal, micisapkákkal, ove­rallokkal!

A természeteshez és a természetihez közeledett a di­vat oly mértékben, hogy már csaknem mindent meg­enged. Azt hihetnők, a forrónadrágot és a miniszoknyát semmi nem múlhatja felül; és lám, jöttek a hosszú, de combtőig kivágott szoknyák, a rafináltan szűk farmer­nadrágok, az átlátszó anyagok, a formákat láttatni en­gedő lezser trikók. Hosszú évszá­zadok prüdériája után az ember végre először szabadon élhet a divat lehető­ségeivel. A szépség mindig örömet szerez. S mi lehet szebb látvány egy szép női testnél?

(Hajdú-bihari Napló, 1978)