Kultúra Más

Korábban szinte suttyomban adták át a színikritikusok díjait, most vacsora mellett

A környék pesties, vagy inkább kelet-európaias. Emerről tízemeletes házak, a maguk kies lakótelepiségében. Amarról a Duna, az Árpád-híddal. Közébük teremtette az emberi lelemény a Hotel Thermál hatalmas pre- vagy posztmodern tömbjeit. Csillagok az égen és a szálloda homlokzatán. Itt adják át a színikritikusok 1995. évi díjait.

A figyelem a napokban rövid időre a külföldi magyar kulturális inté­ze­tekre irányult. Igaz­gatóik éves tanácskozásukon vonták meg tevékenységük mérlegét, a Művelődési és Köz­oktatási Minisztérium vezetői pedig újra megfogalmazták a kultúra­ter­jesztéssel kapcso­latos kormányzati követelményeket.

Nem tudni miért, de ná­lunk minden kampánysze­rűen jelenik meg. Ha ün­nepelünk valakit, oly mó­don tesszük, hogy a végén már mindenkinek elege lesz belőle. Volt beatkorszakunk, volt miniszoknya-korsza­kunk és volt népzenei rene­szánszunk. Mindig vannak ügyeletes sztárok, akik az­tán szép lassan eltűnnek a süllyesztőben. Mindig akad­nak olyanok, akik szilajul es­küsznek az éppen aktuá­lis eszmékre, stílusokra, irányzatokra; hogy aztán idő múltával habo­zás nélkül nyergeljenek új lovakra.

Az utolsó ház a lakótele­pen. Emerről a Nyulas még megmaradt, aprócska telkei; amarról paneltornyok övezte tágas játszótér. A lakás há­rom- és fél szobás az első emeleten, a már említett pa­norámával. Itt él Tóth-Má­thé Miklós író feleségével és két kis gyerekével.

Tíz évvel Jevgenyij Jevtu­senko látogatása után, a vi­lág másik pólusáról, ismét vi­lágirodalmi jelentőségű költő­vel találkozhattak a debre­ceni irodalomkedvelők.

Mivel a Kossuth egyetem nem tu­dott helyet biztosítani, a Köl­csey Ferenc Művelődési Köz­pontban november 3-án tar­tották meg a magyar Pen Klub és az angol tanszék ven­dégeként a városba érkező Allen Ginsberg és Peter Orlowsky felolvasóestjét.

„Mi vagyunk az igazi hús­vér muzsikusok, akik – mint valaha tanítók a falu­ban – a kultúra egy szele­tének közvetítői vagyunk a vendéglátóiparban. Igaz, en­nek a kultúrának a nívója nem feltétlenül magas, de íz­léses előadásunkkal, maga­tartásunkkal sokat emelhe­tünk rajta. Nem vitatható, hogy a magyar népesség döntő többsége számára mi vagyunk a művészet egyet­len elérhető és hozzáférhető képviselői, akiknek a hall­gatóságra tett befolyása bi­zonyára sokkal nagyobb, mint ahogy azt általában el­képzelik."

Mint hírlik, az alkotóművészek kijárták a kormánynál, hogy visszaállítsa az 1950-1990 közötti dicstelen időszak kitüntetéseit, az érdemes és a kiváló művész címeket.

Feltehetőleg úgy érez­ték az alkotók, hogy a rendszerváltozás óta nem élveznek olyan társadalmi megbecsülést, ami­lyenben az un. szocialista kultúrpolitika részesítette őket. Csökken az állami támogatás mérté­ke, presztízsét veszíti a kultúra, szűkül a hazai felvevőpiac.

Ugyan már jó hónapja befejeződött, de eredményei­ben még nem összegződött a tavaszi fesz­tivál idei ren­dezvénysorozata.

Szeretem a mozit. E szubjektív meg­nyilatkozásra azért ragad­tatom magam, mert tu­dom, hogy embertársaim között sokan vannak olya­nok, akik nem szeretik a mozit. Én szeretem.

Volt egy idő az életemben, ami­kor szinte faltam a filme­ket, amikor egy-egy új da­rab megnézése mű­veltsé­gem építésé elmaradhatat­lan téglájának számított. Elfoglaltságaim miatt ugyan erről a szokásomról le kellett mondanom, de ha tehetem, lyukas óráimban ma is beugróm a moziba.

Ki volt Kondor Béla? Félő, hogy ma, négy évvel „tragikus hirtelenségű” halála után sem teljesen indokolatlan a kérdés.