Versek tömjénfüstben (Beatköltők Debrecenben)

Tíz évvel Jevgenyij Jevtu­senko látogatása után, a vi­lág másik pólusáról, ismét vi­lágirodalmi jelentőségű költő­vel találkozhattak a debre­ceni irodalomkedvelők.

Mivel a Kossuth egyetem nem tu­dott helyet biztosítani, a Köl­csey Ferenc Művelődési Köz­pontban november 3-án tar­tották meg a magyar Pen Klub és az angol tanszék ven­dégeként a városba érkező Allen Ginsberg és Peter Orlowsky felolvasóestjét.

Érthetően nagy érdeklődés kísérte az egykori beat fenegyerek, az ötvenes évek­ben világ­hírűvé vált, s azóta kacskaringós irodalmi pályát befutott Ginsberg szereplését. A beatnem­zedék egyik apos­tolának neve mindig többet jelentett az általa jegyzett köl­tői alko­tások esztétikai érté­kénél: nemzedékek eszméltek öntudatra a verseiben meg­testesülő maga­tartás­modelltől, szemlélete és világlátása itt, a féltekének ezen a ré­szén is termé­ke­nyítőleg ha­tott az új generációk gondolkodásmódjára. Nonkonformizmus, az individuum tisz­telete, erős társada­lombírálat, romantikus szabadságvágy, nyers szókimondás, szeretet­kultusz, miszticiz­mus – a beatköltők művészetének olyan eszmei pillérei, ame­lyek sokszor irodalmon kívü­li érdemeket szereztek a be­vallottan közvetlen hatások­ra törő poémáknak. De akár­hogy is: a beatköltők mozgal­ma az 1945 utáni világlíra egyik lényeges fejezete, a ta­lálkozás Allén Ginsberggel pedig valószínűleg egyszeri és megismételhetetlen.

Nem éppen ropogósra vasalt öltönyben léptek a mű­vészek a szőnyeggel, növé­nyekkel otthonossá tett szín­padra. Gitárokat, bendzsót, tangóharmonikát és Stephen Taylor zene­szerző-költő tár­sukat hoztak magukkal; a kel­lékek sejtetni engedték azt – ami egyébként is gyanít­ható volt –, hogy rendhagyó irodalmi est részesei lehe­tünk. Tömjénfüst szállt fel, hőseink akkurátusán elhe­lyezkedtek a pódiumon, mi­közben időnként nagyokat kortyoltak valamilyen gon­dosan előkészített nedűből – egyszóval igen családias hangulat kerekedett. Csak Eörsi István fordító és tol­mács volt némi gondban a versek magyar nyelvű elő­adásával, no meg az ének­léssel, amibe a kitartó költők, a közönséggel együtt, őt is mindenáron be akarták von­ni.

Ginsberg régi híres (Khaddis, Amerika) és újabb, még ismeretlen költeményeit mondta el a távolságtartás és beleélés élvezetes egyensú­lyával, olyan közvetlenséggel, aminek kimun­kálásán hiva­tásos versmondók hónapokig verejtékeznek. Több századik előadóestjén is tiszte­letben tartotta közönségét és a klasszikus színjáték hármas egy­ségét. Irónia, impro­vizáció és szuggesztivitás jellemezte elő­adásmódját, egy szertelen, nyitott intellektus vibrált gesztusai mögött együttérzés­re vagy elutasításra, de min­denképpen állásfoglalásra késztetve a hallga­tóságot. Ho­gyan értelmezi verseit maga a költő – ez volt itt a lényeg amellett, hogy érdek­lő­déssel vetettük össze az angol eredetit a magyar fordítással. Ginsberg jó amatőr énekes is, verseihez dalokat kompo­nált, amelyek az amerikai country- és blueshagyomá­nyokban gyö­ke­reznek.

Peter Orlowsky kevésbé is­mert Magyarországon, pedig mint versei és megnyilatko­zásai tanúsítják, élénken ér­deklődik a termőtalaj hasz­nosítása és az agrokörnyezet védelme iránt, s ezt egy ilyen mezőgazdasági országban mindenképpen méltányolni illik. A nézőtéren azonban viszonylag kevés mezőgazdász ülhetett, ezért meglehe­tős értetlenség fogadta Or­lowsky jelen­létét.

A művészek a közönség lankadatlan kitartását látva hajlandónak mutatkoztak ar­ra, hogy a szünet után kér­désekre válaszoljanak. Alig­ha van persze olyan felad­vány, amivel ők, az előadó­estek gyakorló résztvevői ne szembesültek volna, s ez most is beigazolódott. Annyit azért megtudtunk, hogy Ginsberget újabban a világpusztulás le­hetősége, a technikai civili­záció hideg racionalizmusá­nak térhódítása aggasztja leg­jobban, s ez ellen az érzel­mek, a költészet erejét, az emberi lélek sugárzását eme­li védőpajzsként. A lélek bel­ső mozgásának tanulmányo­zására a misztikus keleti ta­nokat, a buddhizmust tartja legalkalmasabbnak, s ennek illusztrálásaként három perc­ben megtanította a közönsé­get a meditáció szabályaira. Ekkor azonban a műsorveze­tő hirtelen véget vetett az összejövetelnek; aki akarta, otthon folytatta a meditálást.

(Hajdú-bihari Napló, 1980)