1989-1991

Télapó mordult egyet, kicsit megrázta bundáját, és egyből feje tetejére állt az ország.

Majdnem tragédiába torkollt a keddi deb­receni túszdráma, amely okkal tartotta iz­galomban nemcsak a várost, de az egész országot is.

Az elrabolt kisgyermek sze­rencsére megmenekült, az eset tehát happy enddel zárult, ha egyáltalán ezzel a szóval illethető annak a szörnyűséges félelemnek az elmúlta, amit a kisfiú és édesanyja, no meg a velük együtt aggódó ezrek éreztek a zsarolás hosszú órái alatt.

A minap tudomásomra jutott: mert nem tartottak nálam házkutatást, nem állítottak elő, nem tartóztat­tak le a 70-es, 80-as években, cinko­sa lettem a Kádár-korszaknak. Hallgatásommal legitimáltam a rendszert ahelyett, hogy tiltakozá­sommal hozzájárultam volna elmú­lásához.

Vízfejű országunk legnagyobb bajának sokan nem a negyvenéves diktatúrát, nem a „szoci­a­lizmus" építésének történelmi csődjét és nem a futballcsapat silány nemzetkö­zi szereplését – hanem magát a vízfejet tartják. A fővárost tehát, amely egészségtelen méreteivel, koncentrált intéz­ményrendszerével állam az államban, kiindulópontja és bázisa minden központosító törekvésnek.

Az ÚTON c. debreceni hetilap első száma 1989. március 15-én jelent meg. A lapot négy újságíró, Görömbölyi László, Dombrovszky Ádám, Turi Gábor és Ráthy Sándor alapította. Kiadója az Inform Stúdió Kft. volt, amely cégek, magánvállalkozók és a munkatársak saját törzstőkéjéből alakult meg.

Egyre többen kérdezik tő­lem: mi lesz velünk, barátom? Ki­bírja-e az ország a rend­szerváltást, lesz-e elég belátásuk az embereknek, hogy mindennek el kell romlania ahhoz, hogy egy­szer majd jó lehessen? Tudomásul veszi-e ez a nép a várható nélkülö­zéseket, felismert szük­ség­szerű­ségként vállal-e nehéz hónapokat­, éveket – vagy a bajokat a demok­rácia s az új pártok nyakába varrva a szociális demagógiával fellé­pő konzervatívok karjaiba omlik?

A koporsókkal szemben, a sajtó­szektorban álltam egész délelőtt. Mellettem ketten is sírtak. Balról, a kordonon belül gyászszalagos, nemzeti színű zászlócskát szoron­gató ősz hajú, szikár férfi; a korláton túl sötét öltönyös, rendezői MDF-szalagot viselő idősebb bácsi. Akkor kezdték törölgetni a szemüket, ami­kor a hangszóróból a 250 áldozat neve felhangzott. Én sem tudtam megállni, zsebembe nyúltam a ken­dőért.

Olyan éjszaka soha nem volt, és nem lesz. Pedig hivatalos voltam az országos központba, hogy „együtt várjuk az eredménye­ket". Nem mentem.

Két héttel azelőtt ott voltam, ettük a szendvi­cseket, ittuk az ivóleveket, mígnem éjfél tájt egyedül nem találtuk magunkat a tévé­teremben néhányan, vidékiek. A tájékozottabbak rég rájöttek arra, hogy itt bizony semmi eredmény nem várható, jobb otthon tölteni az éjszakát. Mi a kényelmetlen padokban húztuk ki reggelig.