1989. június 16.
A koporsókkal szemben, a sajtószektorban álltam egész délelőtt. Mellettem ketten is sírtak. Balról, a kordonon belül gyászszalagos, nemzeti színű zászlócskát szorongató ősz hajú, szikár férfi; a korláton túl sötét öltönyös, rendezői MDF-szalagot viselő idősebb bácsi. Akkor kezdték törölgetni a szemüket, amikor a hangszóróból a 250 áldozat neve felhangzott. Én sem tudtam megállni, zsebembe nyúltam a kendőért.
Öt órával később egy belvárosi talponállóban hallottam újra a névsort. A rádió a temetői eseményeket közvetítette. A helyiség üres volt, csupán az egyik asztalnál ült két férfi és két nő. Előttük féldecis poharak és sok-sok aprópénz: szerencsejátékra. Zavaros tekintettel számolgatták a nyereményt, s közben artikulálatlanul üvöltöztek egymásra. Mensáros László a K betűsök nevét olvasta.
Álltam a pultnál, és hűvös sörrel öblítettem le a délelőtt fáradalmait. Fülembe hatolt a marakodó, részeg játékosok gajdolása, szemem előtt lebegett a Hősök tere gyászolókkal zsúfolt, felemelő képe. Péntek volt, 1989. június 16-a. „Fogjátok meg egymás kezét...úgy, ahogy akkor, október 23-án, és mondjátok utánam... Esküdjetek!" – hatolt el agyamig a felszólítás. Fogtam a két könnyező, ősz férfi kezét, s mondtam a szöveget a szónok után. Nem tudtam, mit kell majd mondani, s azt sem, hogy egyetértek-e vele. Követtem volna később a másik szónok utasítását is, de műveltségem hiányossága megakadályozott abban, hogy vele énekeljem a magyar egyházi éneket, így hát hallgattam.
Hallgattam másnap délelőtt is, valahol Magyarországon, amikor egy úri származású – ma már nyugdíjas –, vallásos érzelmű pedagógus kifejtette, hogy visszatetszést keltettek benne a szónokok kommunista- és szovjetellenes kirohanásai. Szerinte megsértették a kegyeletet, s különben is, ő ugyan nem kommunista- és szovjetbarát, de mélységesen elítéli azokat, akik ma a Szovjetuniót s a szocializmus eszméjében hívő, becsületes embereket sértegetik. Merthogy ő sok ilyen, rendes embert ismer és tisztel. Ők is hitük áldozatai. Nem tudtam vele vitatkozni. Nem tudtam ellentmondani harmadnap annak a bolgár tanárnak sem, aki nem értette, hogy miért volt nekünk, magyaroknak szükségünk ekkora szertartásra; miért nem tudtuk mértéktartóbban, visszafogottabban elrendezni azt, amit el kell rendezni. Ő a televízióból követte az eseményeket, s érzékei berzenkedtek a monstre aktus, a hangzatos megnyilatkozások miatt.
Álltam a téren június 16-án, azon a történelmi napon, s egyszerre éreztem, hogy jelen kell lennem; meg hogy nem tudom, mi keresnivalóm van ott. Meleg volt, sütött a nap, s több százezred magammal asszisztáltam egy rendezvényhez, amelynek forgatókönyvét valahol, valakik gondosan megírták előre. Tucatnyi kiadvány (könyv, újság, plakát, jelvény) lapult táskámban 56-ról, Nagy Imréről és társairól. Némelyiket évekkel ezelőtt szamizdat formában már olvastam; mások még várnak rám – ha lesz majd időm és erőm elolvasni őket. Végig a Népköztársaság útján egymást érték az árusok, de már látszott, hogy nyakukon marad portékájuk: 17-én vihetik vissza a raktárba a köteteket.
Zakatoltak a fejemben a kérdések: elég megnyitni a zsilipeket ahhoz, hogy kielégüljünk, s kihunyjon bennünk az igény a következetes szembesülésre, a jövőt megalapozó, kemény részvételt igénylő változtatásra? Nem szalmaláng-e az igazságtétel óhajtása, s mindaz, ami ezzel járna: jelenünk s jövőnk józan szakszerűséggel megalapozott, illúziómentes megtervezése? Nem áldozzuk-e ismét fel az elérhetőt a vágyottal szemben a nemzeti érzület oltárán?
Ott álltam a talponállóban, a pultnak támaszkodva. A sör csehszlovák import volt, a nagymúltú plzeni gyár terméke. Vetekszik a nyugati márkákkal – forintért. Bős jutott róla az eszembe. Az asztaltársaság egyre hangosabban dorbézolt. Az egyik nő hirtelen hatalmasat ordított, s lekevert egyet partnerének. Az imbolyogva fölállt, s mintha mi sem történt volna, a pénztárhoz lépett egy újabb körért. Torkomon legurult az utolsó korty. Kiléptem a kies helyiség ajtaján. Péntek délután volt, a nap vakítóan sütött a szemembe. Körbenéztem: az utcákon sehol egy ember.
(ÚTON, 1989. június 22.)