A jazz ideje

A jazz ideje bemutatója az Orisis könyvesboltban:

Gonda János, Matisz László (1999)

Turi Gábor A jazz ideje című kötetét mutatta be a sajtónak a Magyar Jazz Szövetség és az Osiris könyvkiadó.

Jólesik kézbe venni Turi Gábor második kötetét. Mindenekelőtt azért, mert ki vagyunk éhezve a jazzel kapcsolatos irodalomra.

Bodor Béla Turi Gábor dzsesszkönyvét ismerteti (Szomorúan éneklő rezek. ÉS, május 12.); ez alkalomból indíttatást érez arra, hogy a magyar zenekritika fölött mondjon meg­semmisítő ítéletet. Ha nevesítené, mondjuk, falfirkából idézné: „Breuer János hüje”, leg­feljebb önvizsgálatot tartanék, ruháim megszaggatnám és hamut szórnék a fejemre. De szerinte en bloc vagyunk „hüjék” mindahányan.

Turi Gábor: A jazz ideje, Osiris, 2000. 332 oldal, 1380 Ft

Száznál több cikket, portrét, interjút, kri­tikát és tanulmányt ölel fel ez a kötet – Turi Gábornak az elmúlt két évtizedben megjelent dzsessztémájú írásait. Ahogy mondani szokás, temati­ka­i­lag változatos, műfajilag sokszínű ez a könyv, végre va­laki olyan írta, aki nemcsak a műfajt is­meri kellő mélységben, de élményeit az olvasó számára is élvezetesen tudja meg­fogalmazni.

Turi Gábor írásai a jazzről

„Két évtized írásait tartalmazza a könyv: cikkeket, interjúkat, portrékat, riportokat, kritikákat. Az anyagot úgy válogattam össze, hogy a témák ne pusztán személyes érdeklődésemet tükrözzék. Az ebből kibontakozó (jazz) világkép így nemcsak a szerzőé, hanem némiképp azoké is, akik ezekben az években, a jazz vonzásában élték az életüket Magyarországon."

A kilencvenes években a Magyar­országon beszerezhető jazzlemezek száma ugrásszerűen meg­nőtt. Az improvizatív zene klasszikusai mellett a legkü­lönbözőbb stílusok új hanganya­gai is megjelennek nálunk. Évente több világhírű zenész já­tékát élőben is meghallgathatjuk – sajnos, majdnem kizárólag – budapesti koncerteken. Azonban a szélesebb közönségnek a fel­duz­zadt kínálatban való tájéko­zódását csak kevés ismertető, elemző írás segíti.

Magyarországon kevesen szere­tik, s még kevesebben értik a dzsesszt, éppen ezért min­den­kép­pen népszerűsíteni kell a műfajt. Ez a tézis minden jelen­tős vagy kevésbé jelentős dzsessz­találkozón elhangzik, hogy aztán olyan célzások, uta­lások és szemrehányások köves­sék, ame­lyeket elsősorban az új­ságíróknak, televíziós szakem­bereknek, illetve a mindenkori kultúr­po­litika felelős személyei­nek adresszálnak a résztvevők.