Az élet képtelen változásai
Itt a szeptember, s ilyenkor nemcsak iskola, de a színházi évad is menthetetlenül elkezdődik. Így történt ez Debrecenben is, ahol a társulati ülésen a Csokonai Színház igazgatója nyitotta meg az új szezont.
Rendhagyóan: beköszöntő beszédében a sajtóvisszhangokra reflektálva jól fenéken billentette a helyi kritikusokat, mert évadvégi értékelésükben kételyeiknek merészeltek hangot adni az új műsorterv könnyedre fogott, a szórakoztatást előtérbe állító jellege miatt.
Mondhatnánk, így van ez rendjén: júniusban a kritikusok tették ezt a direktor nevezett testrészével, amit ő csak viszonzott augusztusban, így hát most mindenki áll, derékban kissé megdőlve.
Mondhatnánk ezt, s nem is állnánk – kissé megdőlve – messze az igazságtól, ha nem lett volna egy mondat az igazgató érvelésében, amely túllép a billentgetések bevett keretein. Arról a mondatról van szó, amely így hangzott: "Az élet változásait a színház képtelen követni."
Mit üzen nekünk ez a mondat?
Mindenekelőtt azt, hogy kijelentője világosan látja: az élet változik. Olyannyira, hogy ez a változás felszínre hozta a magyar színházi struktúra és gyakorlat súlyos válságát, átalakításának követelményét. Annak kívánalmát, hogy az ideologikus színházat fel kell váltania a naturális színháznak, az eszmei hűség fejében mért állami támogatást az értékpártoló mecenatúrának. Mindezt természetesen a gazdaságosság – sokáig elhanyagolt – szempontjainak érvényesülésével.
A válság „kezelésére" a színházak előtt többféle lehetőség áll: iparkodhatnak érdekesebb, színvonalasabb előadásokat létrehozni, tartalmasabbá tehetik műsortervüket, közvetlenebbé formálhatják közönségkapcsolataikat, esetleg több humoros darabot iktathatnak műsorukba stb. Csak egyet nem tehetnek a megváltozott körülmények között sem: nem száműzhetik a gondolatot a deszkákról.
A színház természetesen nem faliújság; de ha feladja azt a küldetését, hogy az élet mélyebb összefüggéseit megfogalmazza, lemond művészet voltáról. Akár politikai okokból (amint ez nálunk az ötvenes, hatvanas, hetvenes években történt sok esetben), akár üzleti megfontolásokból teszi ezt. Különösen olyan társadalmi átalakulás idején nem tekinthet el a színház az élet tükrözésétől, amely sorsfordulót, felszabadulást hozhat egy nemzet történelmében. Éppen ellenkezőleg: ilyenkor minden igaz művészetnek – megőrizve szuverenitását – eredendő feladata a progresszió élére állni, a maga eszközeivel elősegíteni a változások kibontakozását és érvényre jutását. Ki fogja felrázni, közönyös félelméből kibillenteni a „csendes többséget", az ország jövőjéről szavazó polgárokat, ha a színház sem törekszik másra, mint hogy feledtesse a gondokat, s „mosolyt varázsoljon" a nézők arcára? Homokba dughatja-e a fejét a művészember – a felelősen gondolkodó ember – akkor, amikor szava messze visszhangozhat, amikor állásfoglalása perdöntő lehet az események befolyásolásában?
Az a megállapítás, hogy a színház képtelen követni az élet változásait, e művészi küldetésről való lemondás beismerésének tekinthető. Mert hamis kategóriát állít fel: a határt a gondolati színház és a szórakoztató színház, nem pedig az érvényes és az érvénytelen színház között húzza meg. Holott a színművészetnek – és minden művészetnek – egyetlen mértéke van: az élet. Minden más az üzlet fogalomkörébe sorolandó. Természetesen szerveződhet színház is üzleti alapon – de akkor el kell tekinteni a művészet minősítés használatától.
Aligha hihető, hogy a Csokonai Színház tapasztalt igazgatója ne volna tudatában mindennek. Kijelentést; ezért zavarba ejtő: nem fogható fel másként, mint annak elkendőzéseként, hogy vezetésével a debreceni társulat elsősorban nem művészi, hanem üzleti vállalkozásokba kíván vagy kényszerül fogni. Amihez természetszerűleg joga van. Ezt is az élet változása hozta magával.
Csak az a kérdés, jó befektetés-e, ha ezt a „követhetetlen élet" mítoszának leple alatt próbálja „eladni" a nagyérdeműnek.
(ÚTON, 1989)