A magyar út
Hosszú évek ernyedtsége, gondolati lefojtottsága után újra sorskérdésekkel néz szembe Magyarország. Átfogó gazdasági, politikai és erkölcsi válságba jutott az a társadalmi berendezkedés, amit szocializmusnak neveztek; és recseg-ropog annak a szövetségi rendszernek minden eresztéke, amely a második világháború után szovjet érdekszférába került országokat köti "össze". Úgy is mondhatnánk: forrong Kelet-Európa.
Ez a forrongás a varsói paktum nem minden országára terjedt még ki; van, ahol semmit nem lazult a korábbi ideológiai szorítás, s van, ahol kíméletlen diktatúra köti gúzsba áldozatait. Mégis, a jelek alapján egyértelműnek látszik a képlet: a gyökeres változások ideig-óráig ugyan visszafoghatók, de hosszabb távon feltartóztathatatlanok.
Magyarország számára a kérdés most ugyanaz, mint 1945-ben volt: Nyugat és Kelet, "kapitalizmus" és "kommunizmus" között, négy évtizedes zsákutcából kihátrálva merre vezethet az útja annak a társadalomnak, amely idegen népek gyűrűjében, korábbi lakosságának egyharmadától megfosztva keresi boldogulását Európában. Van-e, lehet-e olyan "magyar" út, amely e nép lelki alkatának, képességeinek legjobban megfelel, s amely évszázadok természetellenes alkalmazkodása, más erők tereiben végbement fejlődése-visszafejlődése után végre szabad teret kínál az önálló magyar államiság érvényesüléséhez? Melyek azok a sajátos nemzeti értékek, amelyek a kívánt modell habarcsát alkothatnák? S vajon mai lázadásunk nem jut-e az eddigiek sorsára, nem fullad-e ki az akarat, mielőtt végső formát önthetne?
Sokan akkor is látták, ma mind többen mondják ki: felmérhetetlen, nemzedékekre kiható károkat okozott ennek az országnak a sztálini központosított társadalomszerkezet szolgai átvétele. A "proletárdiktatúra" vérárama az emberi agy legrejtettebb zugaiba is behatolt, az átömlesztés ezért újabb évtizedeket vehet igénybe. De, hogy elodázhatatlan, az a felelősen gondolkodók számára teljesen nyilvánvaló, mint ahogy az is: a sztálinizmus csődje történelmileg egyet jelent a deklarált "kommunizmus" eszméjének alkonyával. Új fejezetnek kell következnie a magyar történelemben is, amely megteremti a felzárkózás feltételeit, és Magyarországot visszavezeti az európai nemzetek civilizált közösségébe.
Nem kétséges: évtizedek értékpusztító gyakorlata után régi-új értékekre épülő rendszert kell teremteni hazánkban. Olyan társadalmat, amely nyitott az emberiség nagy liberális, keresztény, demokrata, szociális) eszmeáramlatai előtt, amely a korlátozott magántulajdon visszaállításával kibontakoztatja az emberi vállalkozó- és alkotókedvet, s amely humanitárius eszközeivel védelmet nyújt az elesetteknek és a rászorulóknak.
Vannak, akik tagadják a nemzetkarakterológiai jegyeket; de azt talán ők is elfogadják, hogy a magyarságtól egyaránt idegen a "kapitalizmus" rideg haszonelvűsége és a "kommunizmus" szabványosító, egyéniséget elnyomó utópiája. Ugyanakkor olyan történelmi pillanatban vagyunk, amelyben nem szabad megismétlődnie annak, hogy a nemzeti romantika határozza meg a választandó - harmadik? X-edik? - utat. Bizonyos, hogy az elmaradottságban nincs érték, a felzárkózásnak nincs alternatívája. S ez a Nyugathoz sorolja Magyarországot, a polgári demokráciák hasznosítható értékeinek szelektív átvételére, korszerű meghonosítására kell, hogy ösztönözzön bennünket. Megőrizve a társadalom szociális érzékenységét és közösségi indíttatását.
Mindez idealizmus, mondhatják sokan; hiszen Magyarország továbbra is szovjet befolyás alatt áll, nem sorolhatja magát önkényesen a Nyugathoz. Ez így van. Csakhogy a Szovjetunióban az utóbbi években végbement folyamatok azt mutatják, a hatalmas országot teljesen lekötik belső problémái, s aligha marad ereje arra, hogy a korábbi módon tartsa regulában az érdekszférájában fekvő országokat. Alapvető változásoknak lehetünk tanúi a világpolitikában is, így talán minden eddiginél nagyobb esély kínálkozik arra, hogy a közép-európai térség - elsősorban Magyarország és Lengyelország - tágabb mozgástérhez, önálló lélegzetvételhez jusson. Ami - hosszabb távon - maga után vonhatja semlegessé válásukat, demokratizálódásukat és csatlakozásukat ahhoz a kultúrkörhöz, amelyre egész történelmük predesztinálja őket.
Nézzünk szembe magunkkal: vajon nem az elvetendő nemzeti romantikából fakadó ábránd ez a gondolat? Be kell vallanunk, félelem bujkál bennünk. Félünk a bizonytalantól, a kudarctól, a visszarendeződéstől, az anarchiától, önmagunktól, másoktól. De ha levetkőzzük a félelmet és meghallgatjuk a Nyugat mértékadó politikusainak és a magyar emigráció felelős képviselőinek a vélekedéseit, akkor azt tapasztalhatjuk, hogy ők, onnan nézve, sokkal optimistábban ítélik meg a magyar kibontakozás esélyeit, az új Magyarország megteremtésének a lehetőségét. Ez ma már történelmi realitás - hangsúlyozzák jóindulatúan -, amiben hinnünk kell. A hit, mint tudjuk, az irracionalizmus velejárója. Még sincs más választásunk, mint hinni: ez az új rend megalapozásának a záloga.
(ÚTON, 1989)