A szabadság zenéje, a zene szabadsága
Magyarországon kevesen szeretik, s még kevesebben értik a dzsesszt, éppen ezért mindenképpen népszerűsíteni kell a műfajt. Ez a tézis minden jelentős vagy kevésbé jelentős dzsessztalálkozón elhangzik, hogy aztán olyan célzások, utalások és szemrehányások kövessék, amelyeket elsősorban az újságíróknak, televíziós szakembereknek, illetve a mindenkori kultúrpolitika felelős személyeinek adresszálnak a résztvevők.
A dzsessz népszerűsítése tehát szent ügynek számít a műfaj hazai berkein belül, és sokan meg is teszik érte azt, amit módjukban áll megtenni. Turi Gábor ennek a lelkes kis tábornak az egyik zászlóvivője. Most mégsem népszerűsítő könyvet írt a műfajról.
A szerzőt nem kell bemutatni a Napi Magyarország olvasóinak, hiszen rendszeresen jelennek meg dzsesszel kapcsolatos írásai a lap hasábjain. Egyébként sok helyen publikált, és publikál ma is, nevét jól ismerik a zenészek, s jól ismeri a műfaj közönsége is. Terjedelmes életművének legjobb, legfontosabb, legérdekesebb írásait válogatta össze kötetében, amely nemrég látott napvilágot az Osiris kiadó gondozásában.
Zavarba ejtően sokszínű, sokrétű könyvről van szó, lemezkritikák, koncerttudósítások, esszék, interjúk, portrék kaptak helyet benne, méghozzá rendkívül tudatos és gondos szerkesztésben.
Ez a könyv persze egészen más, mint Turi első kötete. Az „Azt mondom jazz" az 1980-as évek elején jelent meg, s olyan interjúkat tartalmazott, amelyekben a műfaj legjobb hazai képviselői szólaltak meg. Meséltek magukról, felidézték pályakezdő éveiket, beszéltek a jelenről, a műfaj hazai történetéről és sajátosságairól, s tervezgettek, álmodoztak egy kicsit.
„A jazz ideje" viszont egészen más. Éppen úgy szóba kerülnek benne a műfaj hazai specifikumai, gondjai és problémái, mint a dzsessz általános fejlődési iránya, főbb művészeti és filozófiai kérdései. Feltűnnek magyar zenészek és magyar lemezek, de feltűnnek külföldi LP-k és CD-k, világszerte ismert előadók is. Több művésszel, így például Joe Zawinullal, Anthony Braxtonnal, Jan Garbarekkel interjút is készített magyarországi fellépéseik során a szerző, a kötetben ezeket is olvashatjuk.
Mindez így, igényesen összeállítva messze túllép az ismeretterjesztés formáin és keretein. Sokkal mélyebb, erőteljesebb és karakteresebb annál, semmint hogy friss érdeklődőket vezessen be a műfaj birodalmába. Ha úgy tetszik, előképzettséget, bizonyos fokú tájékozottságot, valamint sokoldalú érzékenységet kíván. Az opusok nem kis része még 1990 előtt született, s ezekben az írásokban előfordul bizony, hogy a lényegét nem a sorok, hanem a sorok közötti területek rejtik.
Turi egyébként nem az udvarias kritikusok és a félénk újságírók fajtájából való. Igényes kritikáiban nemcsak a CD-k, illetve a lemezek bemutatására szorítkozik, hanem véleményt is mond róluk. Interjúiban nem csupán kérdez, de provokál és vitatkozik is. No, és ha még idevesszük azokat az esszéit, amelyek a hazai dzsessz ilyen-olyan, de ma is aktuális problémáival – például a koncertszervezésekkel, a média szerepével, illetve a műfajon belüli szembenállásokkal, a szekértáborok ügyével, a magyar muzsikusok kreativitásával, vagy éppen annak hiányával és zenei elképzeléseikkel foglalkozik –, rájövünk, nem is az a békés, vasárnap délutáni olvasmány ez a kötet.
A könyv elegánsan ívelő görbéjét két magyar vonatkozású anyag között feszítette ki a szerző. Mindkettő szimbolikus erejű írás. Az első, a kötet tulajdonképpeni bevezető opusa egy lágy, pasztellszínekkel megrajzolt találkozás Ráduly Mihállyal New Yorkban. A magyar dzsessz egyik legnagyobb tehetsége és ígérete ma az amerikai metropolis egyik előkelő éttermének pincére. Disszidálás, viszontagságos évek, alkohol, padló. Amikor az írás készült, azaz 1991-ben húsz éve volt már annak, hogy nem szólaltatta meg a szaxofont. Biztos, hogy csak a hatás kedvéért mondott ilyet Ráduly, de tény, hogy mint dzsesszzenész eltűnt és elveszett. Amikor Turi nála járt, akkor viszont újra „éledezni" kezdett, zeneszerzést tanult, tervek foglalkoztatták, haza készült. Lemondó és reménykedő hangulatok, nekibuzdulások, aztán megint tétován töltött évek. Oly sok magyar zenész, s általában véve művészeti és tudományos tehetség sorsát lehetett akkoriban, közvetlenül a Kádár-rendszer után lekottázni a tétova reménykedés abszurd fogalmával.
Az utolsó írás 1996-ból származik, s annak az Adyton kiadónak a munkásságáról, illetve lemezeiről szól, melyekhez Szabados György, Grencsó István és Dresch Mihály neve kötődik. Ebben a cikkben ott sűrűsödik a mai Magyarország jellegzetes korképe, illetve hangulata. Ezekkel a mondatokkal üti le Turi az elemzés, s egyben a kötet komor záróakkordját:
„Adyton. Ki emlékszik már az ötvenes évekre? Hol zsarnokság volt, ma rendszerváltás honol. Az életben sok idegen szó, az utcán mobil csipog, a benzinkút töltője halkan duruzsol. Dürrög a szent főnixmadár, vergődik a zongora, rikácsol a szaxofon, önmagát tépi a nagybőgő, ám hangjuk egyre kevesebbekhez jut el. Szabadság zenéje, zene szabadsága – ki szül nekünk rendet?" (Turi Gábor: A jazz ideje - Osiris Kiadó, Budapest 1999.)
F.S.
(Napi Magyarország, 1999)