1989-1991

Szárba szökkent Magyarországon a demokrácia, virágzásnak indult a pluralizmus rügye, a közéletet új sze­replők népesítik be. Megjelentek a porondon az Új Fontosak is.

Az Új Fontosakat az különbözteti meg a Régi Fontosaktól, hogy őket üldözte az elmúlt rendszer, vagy leg­alábbis mellőzte, vagy ha azt sem, már akkor is ugyanolyan jelen­téktelenek voltak, mint manapság. Most azonban más a helyzet, a rend­szerváltozással a Régi Fontosak eltűn­tek a színről, helyükre az Új Fontosak léptek.

Hosszú éveken át szilárd támasza volt az Aczél György-féle művelődéspolitikának a debre­ceni Kossuth Lajos Tudományegyetem vezetősége. Az egyetem tanszékein ma is fellelhetők azok a káderek, akik az ötvenes években szovjet kapcsolataik és mozgalmi érdemeik révén jutottak oktatói állásokhoz.

Jönnek a hírek az ország minden részéből: szervezke­dik a nomenklatúra, ve­szélyben a rend­szerváltozás. Mondjuk, mondogatjuk már jó ideje, hogy a nagy átala­kulás igazában a hely­ható­sági választásokon fog be­teljesedni - de újabban azt is hozzátesszük: csak addig bírjuk ki.

A kettős hatalom veszedelme, mint feneketlen kútból gomolygó szellem, települ ránk, táp­lálva a fé­lelmeket: most is azok járnak majd jól, akik a korábbi rendszernek is haszonélve­zői voltak.

Ne forgolódjon a megszólítás ol­vastán, ne keresse a címzettet: Ön­höz szól ez a levél. Ön­höz, aki nem tagja egyetlen pártnak, politikai szervezetnek sem, aki úgymond a csendes több­ség sorait erősíti kívül­állásával.

Bizonyára meglepődik, ha leve­lem a kezébe kerül. Én még inkább. Errefelé viszonylag keve­sen ismerik az Ön nevét, ezért mindenekelőtt el kell mondanom, hogy Ön egyike azoknak a külföldi – történetesen bécsi – üzletembereknek, akik Ma­gyarországon fektetik be pénzüket.

Valószínűleg tudja – nem úgy, mint a magyar olvasók többsége –, hogy nem akármilyen vál­lalkozás részese lett: egy fővárosi kereskedel­mi vállalat részvényeiből vásárolt meglehetősen jutányos áron.

Minden jel arra mutat: megindult a rég várt tisztulási folyamat a kisgazdapártban. A parla­menti frakció és a pártelnökség hét végi, maratoni egyezkedése kompro­misszummal zárult.

A frakció hajlandó­ságot mutat arra, hogy alapkérdésekben az elnökséggel egyetértésben nyi­latkoz­zon meg, a pártelnök viszont eltávolítja az elnökség közeléből azokat a „szak­em­be­reket", akikre KISZ-es és MSZMP-s múltjuk árnyékot vet.

Odajutottunk a rendszerváltozás óta el­telt röpke másfél év alatt, hogy a forint értékénél csak a szavaké inflálódott job­ban.

Ennyi beszéd és ennyi mellébeszélés soha nem hangzott el ebben az ország­ban; minden igaz, és mindennek az ellen­kezője is, az ember már saját magá­nak sem hihet, legfeljebb a tárgyilagos és elfogulatlan sajtónak.

Vannak helyzetek, amikor a krónikás úgy érzi: a klasszikus görög történetírók tolla kellene ahhoz, hogy hűen tudja megörökíteni az eseményeket. Arról, ami 1989 decemberének vé­gén a romániai forradalom megsegítéséért Magyarországon történt, nehéz méltóan beszá­molni: kí­sért az elfogultság, a pátosz veszélye. De kell-e szégyellni megrendültségünket az összefogás láttán, kell-e palástolni érzelmeinket a segítségnyújtás megannyi jelét tapasz­talva?

Levelet kaptunk a minap egy olva­sónktól. Ezt írja: "Tisztelt Szerkesz­tőség! Javaslom, hogy lapjukat Bu­dapesten, a pályaudvarokon ter­jesszék, főleg a Déli és Keleti pálya­udvarokon. A nyugat-magyarorszá­gi Tér-Kép c. hetilap a Nyugati pá­lyaudvaron mindig kapható. Lap­juk igen magas színvonalú, kár len­ne, ha a Dunántúlra nem jutna el. Az első oldalon – szerintem – kár feltüntetni, hogy Debrecenben szer­kesztik."

Sajnos, mindenkinek van vala­milyen hibája. Az enyém - töb­bek között - az, hogy még a lágy diktatúra végesztendeiben sem lettem szervezett ellenzéki.