1989-1991

Nem kis meglepetéssel olvastam a Napló szerdai számában Tabajdi György Pál (SZDSZ) beszámolóját az SZDSZ küldöttgyűléséről. Az MDF április 12-én tartotta országos gyűlését, a debreceni küldöttek közül mégsem jutott eszébe senkinek, hogy az új­ságírók kenyerére pá­lyázva maguk minősítsék az ott történteket: ez a sajtó feladata.

Ismét akadt valaki, aki a demokráciában félti a demokráciát. A szocialista párt hétvégi tanács­kozásán maga a párt­elnök figyelmeztette a kormánykoalíció ragacsos légyfogóján mind na­gyobb számban fennakadó magyar állampol­gárokat: vigyázat, a jelenségek totális dik­tatúra veszélyét hordozzák.

Kavarog a por Derecskén. Így jellemzik a helyzetet azok, akik attól tartanak: a volt helyi ha­talmi elit nem nyugszik bele pozícióinak elvesztésébe, és minden módon igyekszik megke­seríteni az új, demokratikus önkormányzat kenyerét.

Találó kifejezés: kavarog a por. Kavarog bizony, nemcsak Derecskén, hanem Debrecenben is: amint csütörtöki sajtótájékoztatójuk­ból kiderült, most éppen a Fidesz „kavargatja".

Hát igen, itt van ő is. Hol 287,50-ért, hol 320-ért, de megérkezett boltjainkba a rendszer­vál­tozás itala. Örömmel köszöntjük.

Eddig Sztolicsnaját, Borovicskát, Sligovicát, Szatmári szil­vát kortyolgathattunk poszt-sztálinista, kora-, majd késő-kádárkori időszakokban, s tűnjék bár kollaborációnak, egyenesen meg kell mondanunk, hogy nem volt ellenünkre. Sőt, de ez most nem ide tartozik.

Nagy kő esett le a magyar állampolgá­rok szívéről, amikor hírét vették, hogy újra van vezetője a parlamenti kisgaz­dafrakciónak.

A megnyugvásnál csak a tanácstalanság volt nagyobb: keve­sek­nek lehet arról fogalmuk, hogy ki is az a Pásztor József, akit most ilyen magas politikai szereppel ruházott fel a máso­dik legnagyobb kormányzópárt. Csiszo­latlan gyémánt, aki új felfedezettként robbant be a közéletbe, avagy szürke eminenciás, akire jobb híján esett a vá­lasztás?

Elhatároztam, kerülni fogom a „szélsőséges" fogalmazást, a kategorikus minősítést, mivel egy független lapnak, amely ráadásul az egyet­len a megyében, vegyes az olvasótábora, érzé­keny a közönsége, meg egyébként is.

Feldúlt férfiú kopogtatott a minap szerkesztőségi szobám ajtaján. Kezében rózsaszínű lapokat szoronga­tott, s az izgatottságtól elfúló hangon közölte: az MSZMP röpcédulákat szórt pos­taládájába. Mi vár a lakosságra, az értelmiségre, a dolgozókra, a fiatalokra, a nyugdíjasokra 1991-ben?

Megtartotta első országos gyűlését a független társadalmi szervezetek legnépesebbike, a Ma­gyar Demok­rata Fórum. A csaknem hétszáz küldött elfogadta a programot, az alapszabályt, és megválasztotta a vezető testületeket, tehát elvégezte dolgát. Egy korszak zárult le ezzel az MDF életében; az alakulás idő­szaka, következhet az újabb, az iga­zán mértékadó fejezet: a megalapo­zott politizálás kezdete.

Az alpolgármester szereti a betűket. Mi­előtt a demokratikus választásokon a pol­gárok jóvol­­tából e magas közjogi méltó­ságba emelkedett, rendszeres munkatár­sa volt az egyik lapnak. Most sem éri be az alpolgármesterséggel, cikkeket ír az önkormányzat által igazgatott helyi újság­ba. A legjobban az öninterjúkat kedveli, legutóbb kettőt is publikált, természetesen rejt­jeles aláírással.

Hazánk vendége volt az angol miniszterelnök. Lehet, hogy látogatása nem hatott revelá­ció­sze­rűen a politiká­tól megcsömörlők szé­lesedő körében, de akkor sem feledhetjük: a nyugati vi­lág­ból Anglia volt az ország, amelyik a legeltökéltebben állt szemben a kommuniz­mussal, s amely éppen ezért igen tartózkodó kapcsolatot tartott fenn Magyarország­gal. Mondani sem kell, hogy ennek melyik fél látta inkább a kárát.