Pásztorok

Nagy kő esett le a magyar állampolgá­rok szívéről, amikor hírét vették, hogy újra van vezetője a parlamenti kisgaz­dafrakciónak.

A megnyugvásnál csak a tanácstalanság volt nagyobb: keve­sek­nek lehet arról fogalmuk, hogy ki is az a Pásztor József, akit most ilyen magas politikai szereppel ruházott fel a máso­dik legnagyobb kormányzópárt. Csiszo­latlan gyémánt, aki új felfedezettként robbant be a közéletbe, avagy szürke eminenciás, akire jobb híján esett a vá­lasztás?

Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy ki volt Pásztor József.. Nem foglalkoztak vele az újságok, nem kérdezték a rádióriporterek, nem sztárolta őt a televízió sem. Eddig kívül esett a tömegkommu­nikáció érdeklődésén és érdekszféráján. Nem újdonság ez a modern tár­sadal­makban. A sajtó mint önálló hatalmi ágazat, nemcsak közvetíti, hanem csi­nálja is a politikát. Meg a politikusokat. A rokonszenveseket futtatja, a nem tetszőket partvonalon kí­vülre utalja. Fényes lenyomatai ennek a közvélemény-kuta­tási eredmények, amelyek nem a politi­kusok igazi értékeit, hanem az állam­polgárokban a tömegkommunikáció révén kialakult képét mutatják.

A február végén közzétett legutóbbi fel­mérés népszerűségi listáján például harmadik volt az a Németh Miklós, aki az utóbbi egy évben ki sem nyitotta a száját a Parlamentben; és a negyedik Fodor Gábor, aki az ismertségi index alapján mindössze 61 százalékkal a 15. helyen áll. Különös módon minden elemző a népszerűséget mérlegelte, a sajtó felelősségét is felvető ismertségi mutatók elkerülték az amúgy rendkívül éber kommentálok figyelmét, így arról sem ejtett senki szót, mi­ként lehet az, hogy Demszky Gábort a lakosság 82, Orbán Viktort 80, Deutsch Tamást 71, Pető Ivánt 68 százaléka ismeri (mind ellenzéki képviselők), mi­közben Kónya Imrét, a legnagyobb (kormányzó) parlamenti párt frakciójának vezetőjét a megkérde­zetteknek csak 54 százaléka tudta azonosítani. Lám, ide vezet a pártatlan tájékoztatás...

(Hajdú-bihari Napló, 1991)