Stádium

 

Ismét akadt valaki, aki a demokráciában félti a demokráciát. A szocialista párt hétvégi tanács­kozásán maga a párt­elnök figyelmeztette a kormánykoalíció ragacsos légyfogóján mind na­gyobb számban fennakadó magyar állampol­gárokat: vigyázat, a jelenségek totális dik­tatúra veszélyét hordozzák.

A társada­lomban megszakadt a párbeszéd a hata­lom és a lakosság kö­zött, s ha az ellen­zék nem tudja megfékezni a kormány jobboldali, konzervatív, anakro­nisz­tikus elemekkel átszőtt politikáját, visszasüllyedhetünk a rendiség világába.

Bár nekem nem volna éppen hátrányos az efféle visszasüllyedés, lévén, hogy a kubikos ág mellett nemesi levél is van a családfámon (ezt csak úgy mondom), megnyugtatom Horn Gyulát: magam le­szek az első, aki tollat, talicskát, kardot (mi kerül a kezembe) ragadok, ha ilyesfaj­ta ármánykodást észlelek bármiféle poli­tikai erő részéről. Bizonyos vagyok ab­ban, hogy nem maradnék magamra: van még néhány millió józan paraszti ész ebben az országban, amelyik se rendisé­get, se lágy, se kemény diktatúrát nem tűrne meg a jövőben. Ezeket a paraszti eszeket ma inkább talán az foglalkoztatja: csak nem azokból akarja az elnök al­ternatív kormányát felállítani, akik ma is pártjá­nak tagjai, s nem éppen levélhordó sze­repet játszottak abban a bizonyosban?

(Hajdú-bihari Napló, 1991)