Párttalanul

Elhatároztam, kerülni fogom a „szélsőséges" fogalmazást, a kategorikus minősítést, mivel egy független lapnak, amely ráadásul az egyet­len a megyében, vegyes az olvasótábora, érzé­keny a közönsége, meg egyébként is.

Mégis, hiába törtem a fejem, nem tudom másként mondani: isszuk a kommunizmus levét. Hol lassúbb kortyokban, hol dühödt hörpintéssel, de azt kanalazzuk mindannyian, amit jól kifőztek nekünk negyven éven keresz­tül. Most például a pártellenesség levét nyeldessük. Mint tudjuk, a szocializmusban" a párt volt minden föld és ég ura, a mennyor­szágba a párton ke­resztül, a pokolba a párton kívül vezetett az út. Meg is utálta a pártot mindenki emberesen; legjobban azok idegenedtek el tőle, akik szervezték, vezették, ugró­ deszkának használták. 1989 végére alig akadt normális ember az országban, aki utálat nél­kül ejtette volna ki a szót: párt. Ez rendjén is lett volna: mármint, hogy az a párt szép csen­desen, történelmien kimúlik - ha a parlamen­ti demokrácia megteremtéséhez nem a pártok létrejöttén keresztül vezetne az út. De mint látjuk, azon keresztül vezetett, eddig nem találtak fel a párt nélküli többpárt­rendszert. Nem sikerült ez Magyarországon sem, pedig az alkoholizmus terén az élmezőnyben haladunk.

Azt kell mondanom, még ezzel sem lettek volna komolyabb problémák, hiszen 1990. áp­rilis 8-ig nem volt olyan nagy szégyen - akkor még ellenzéki - párttagnak lenni, sőt bizonyos esetekben egészen méltánylandó választásnak tűnt, mígnem jött április 8-a, győzött a több­pártrendszer, s ezzel mintha elvágták volna. Azóta a párttagoknál alig övez valakit nagyobb utálat. Párttagnak lenni snassz, elavult, érdekvállalkozás. A független, tiszta, feddhetetlen állampolgárok Magyarországán mélységes gyanakvás kíséri a pártok és a párt­tagok tevé­kenységét.

A nagy szakácsok, a kommunizmus ínyesmesterei most elégedetten foroghatnak urná­ikban. Minden úgy fest, a „szocializmus" után a demokráciát is sikerült megutáltatniuk a néppel. Mielőtt még az valóban kifejlődhetne

Ott, ahol már évszázadok óta gyakorolják a parlamentarizmust, a lakosság szükséges rosszként, de megadóan viseli el a pártok léte­zését. Ez van, mondják, de nem teszik hozzá, hogy szeretni kell. Lehet figyelmen kívül hagyni, lehet gyűlölni, de lehet belépni is - kinek hogy hozza a sorsa. Magánügy, hogy valaki párttag; különösképpen, hogy melyik párt tagja. Még kérdezni sem illik. Mint a fize­tést. A politika olyan, mint a tömegközlekedés vagy a hashajtó: a nélkül nem megy.

Mi még csak most kezdenénk gyakorolni a demokráciát, csakhogy mindenki szívből utál­ja a tömegközlekedést és a hashajtót. Zsúfoltak a buszok, zötyög a villamos, koszosak a vona­tok; hogy a hashajtóról ne is beszéljünk. A ki­lenc és félmillió pártonkívüli országából tíz­millió kibic országa lettünk. Merthogy néhány százezernél több párttag aligha akad manapság. Miközben mindenki napjában legalább három­szor a rendszerváltozásról beszél, minősíti a pártokat, leszólja megnyilvánulásaikat, lekeze­li a bennük ténykedőket.

Nagyon jó, hogy ma nincs nyolcszázezer párttag az országban, ne is legyen soha többé. Korábban sem volt, csak annyi tagkönyvet adtak ki. Legyenek kis létszámú, ütőképes, kor­szerű programot képviselő pártok, és legyen nagyszámú választósereg, amely majd szavaz a programokra. De, mint tőlünk Nyugatra lát­szik, pártok nélkül nem megy. Kellenek kor­mányzó pártok, kellenek ellenzéki pártok, és kellenek párttagok. Az egyik kormányoz, a másik ellenez, kölcsönösen feltételezve egy­mást. Hitből, elkötelezettségből, érdekből, szá­mításból, mindegy. Hozzátartoznak a demok­ráciához, mint ághoz a levelek. Nélkülük meg­áll az élet, kiszáradnak a folyók, eldugulnak a vulkánok.

Hát itt tartunk most, kortyolgatás közben. Keserű már ez a lé, megakad a torkon, ki kelle­ne köpni. Jó volna egy nagy lélegzetet venni, mielőtt kanalunkat újból a tányérba merítjük.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)