Stílus, módszer, párt

 

Nem kis meglepetéssel olvastam a Napló szerdai számában Tabajdi György Pál (SZDSZ) beszámolóját az SZDSZ küldöttgyűléséről. Az MDF április 12-én tartotta országos gyűlését, a debreceni küldöttek közül mégsem jutott eszébe senkinek, hogy az új­ságírók kenyerére pá­lyázva maguk minősítsék az ott történteket: ez a sajtó feladata.

Hogy egy volt kép­viselőjelölt vállalkozott most pártja gyűlésének érté­kelésére, a mögött a sorokból kikövetkeztethetően egyetlen szándék munkált: az SZDSZ eddigi ha­gyományaihoz híven minősíteni a vetélytárs, jelen esetben a győztes párt magatartását. Magánügy vol­na ez, akár győztes, akár vesztes folyamodik ilyen módszerekhez, ha nem kapott volna helyet benne egy olyan megfogalmazás, ami ellen nem MDF-érzületem, hanem a tények tisztelete tiltakozik.

Ez a minősítés pedig így hangzik: „A mindössze alig több mint háromszázezer szava­zattal többet kapott MDF, a győztes gőgjével utasította el kinyúj­tott jobbunkat, lesöpörve egy nagykoalíció lehető­ségét." A tényszerűség alapján ehhez a következőket szükséges hozzá­fűzni.

A parlamentáris demokráciákban egy politikai párt erejét nem taglétszáma, hanem a rá­adott szavazatok és az elnyert mandátumok száma méri. Esetünkben ez az „alig három­százezer" szavazat hetven mandátumnyi különbséget eredményezett az MDF javá­ra – mert így határozta ezt meg a választási rend­szer, amelynek kidolgozásában az SZDSZ is részt vett. Ezt vitatni egyet jelent a demokrácia megkérdőjelezésével. Igaz, olvashattunk már olyan érté­kelést is nem egészen elfogulatlan elemzők tol­lából, hogy az MDF tulajdonképpen a választók negyedének – tehát kisebbségének – jóvoltából nyerte meg a választást és vált kormányzó párttá. Nem tudok mást mondani: ezek a megnyilatkozások önmagukat minősítik.

Súlyosabban sérti igazságérzetemet a kiemelt mondat további része, mindenekelőtt a „győztes gőgjével" szóhasználat. Ha Tabajdi György Pál (SZDSZ) volt képviselőjelölt érett politikuskent ké­pes volna felülemelkedni a vereség okozta, egyéb­ként érthető sértettségén, és kezébe venné a vetély­társ párt dokumentumait, akkor meggyőződhetne arról, hogy már az MDF 1989. októberi, második országos gyűlése kimondta és a párt programjába iktatta, hogy „szövetségeseket főként a Keresz­ténydemokrata Néppártban, a Független Kisgaz­dapártban, a Bajcsy-Zsilinszky Baráti Társaságban és a Magyar Néppártban találunk." Azelőtt is, azóta is ez az elvi alapvetés határozta meg az MDF szövet­ségi politikáját: ami tehát a koalíciós tár­gyalások keretében most történik, az nem a „győztes gőgjé­vel", hanem az MDF következetes, elvi politikai magatartásával magyarázható. (A fejlett parlamenti demokráciákban egyébként elemi követelmény a politikai élet szereplőitől, hogy ismerik egymás programjait és cél­ki­tűzéseit.

Mindezekből adódik a mondat harmadik minősí­tésének cáfolata: az MDF nem „utasította el" az SZDSZ békés, baráti jobbját, hanem azokkal a pár­tokkal köt koalíciót, amelyek eszme­rendszerükben, politikai felfogásukban, törekvéseikben közel állnak hozzá. Ez, gondolom, a fejlett demokráciákban sen­kitől sem elvitatható jog. Más kérdés az úgynevezett nagykoalíció kérdése, amelyben egyébként az MDF már többször, de úgy látszik nem elégszer fejtette ki álláspontját. A Magyar Demokrata Fórum nem első­sorban azért tartózkodik az SZDSZ-szel kötendő szövetségtől, mert keserű tapasztalatai vannak an­nak megbízhatóságát, kiszámít­hatóságát és elvsze­rűségét illetően {nem az MDF deklarálta, hogy poli­tika és erkölcs két különböző dolog); hanem azért, mert a parlamenti váltógazdálkodás feltételének az erős kor­mányszövetség es az erős ellenzék jelenlétét tartja. Éppen a nagykoalíció vezethetne – erős el­lenzék nélkül – diktatórikus megoldáshoz, elvetve az esetleges kormánycsere lehetőségét. A magam részéről egyébként az egész „nagykoalíciós" kérdés­felvetést manipulatív tudat­befolyásolásnak tartom: a választás előtti hetekben az SZDSZ világosan felmérte azt, hogy csak abban az esetben kerülhet hatalomra, ha az MDF beveszi a koalícióba: ezért lett tele a magyar és a világsajtó a nagykoalíció önérdekű gondolatával. Hogy ez mennyire hamis volt, azt az bizonyítja, hogy a Nyugat vezető államférfiúi azóta teljes megelégedésüket fejezték ki a választások eredményével kapcsolatban.

Ha az említett mondat ellen igazságérzetem, ak­kor a következő ellen hazafiúi öntudatom tiltakozik. Azt írja Tabajdi György Pál (SZDSZ): „...a szabad­elvű gondolkodásnak soha ennyi híve nem volt a különböző paternalizmusokhoz szokott magyarság körében..." A tárgyilagos szemlélőt aggasztóan emlékezteti ez a gondolatmenet a „művelt Dunántúl, elmaradott Ti­szántúl" minősítésre. Hogy melyik nép mihez van „szokva", annak elemzése a történészek ha­táskörébe tartozik. De az, ami 1990. április 8-án a magyar történelemben lezajlott, az a jó­za­nul gon­dolkodók szemében éppen azt bizonyítja: a magyar­ság nem „szokott" hozzá a pa­ternalizmusokhoz – ezért szavazott méltósággal, meggyőző egyér­telműséggel a demokráciára. Mint ahogyan nem szavazott a negyvenes évek végén a „népi” demok­ráciára .

Az igazi demokrácia velejárója, hogy benne az ellenzék szerepe legalább annyira fontos, mint a kormányzó párt(ok)é. Küldöttgyűlésük után a leg­nagyobb magyar ellenzéki párt szó­vivője úgy nyi­latkozott, hogy stílusváltásra készülnek. Tabajdi György Pál (SZDSZ) gondola­tait olvasva úgy tűnik: idő kell még ahhoz, hogy ez a stílusváltás a Tiszán­túlt is elérje.

(Hajdú-bihari Napló, 1990)