Vétkesek közt
A minap tudomásomra jutott: mert nem tartottak nálam házkutatást, nem állítottak elő, nem tartóztattak le a 70-es, 80-as években, cinkosa lettem a Kádár-korszaknak. Hallgatásommal legitimáltam a rendszert ahelyett, hogy tiltakozásommal hozzájárultam volna elmúlásához.
Aki mindezt friss jogi diplomával a zsebében, egy ünnepelten bátor fővárosi folyóirat szerkesztőjeként a fejemre olvasta, semmit nem tud arról, hogy mivel töltöttem a szóban forgó időszakot. Nem is volt kíváncsi rá: a radikális ifjú értelmiségi pozíciójából, mint falra hányt borsót, úgy pergette le magáról érveimet, miközben hajlíthatatlanul kitartott álláspontja mellett: mindenki bűnös, aki néma maradt ezekben az évtizedekben.
Vitázni csak azzal lehet, aki hajlandó meghallgatni a másik fél gondolatait, ezért a mi eszmecserénk mihamar véget ért. Vesztesként távoztam, mert hiábavalóan igyekeztem bizonygatni: nem mindenki volt a rendszer kiszolgálója azok közül, akiket békén hagyott a rendőrség.
Szabad-e a néma országot – a "fasiszta nép” analógiájára – kollaboránsnak nevezni?
A kérdés nem szónoki: ebben az országban sok mindent történt az elmúlt három– négy évtizedben. Tisztázásra, elszámoltatásra ezért is szükség van, ez elemi feltétele a társadalmi átalakulásnak. Ennek nemcsak a törvénytelenségek elkövetőire kell kiterjedni, hanem azokra is, akik éltek és visszaéltek a rendszer adta lehetőségekkel, s így haszonélvezőivé váltak a központosított irányítási gyakorlatnak. A mérlegelés nem csupán a bíróságok dolga: a társadalom erkölcsi ítélőszéke elé is oda kell járulni mindenkinek.
A közegellenállás óriási. Több százezerre tehető azok száma, akiknek nagyon is megfelelt a diktatúra, akik tehetséggel fedezték fel a kiskapukat az amúgy agyonszabályozott szisztémában, akik kényelmes, nyugodt életet teremtettek maguknak e végrehajtó típusokat kívánó rendszerben. Ők ma veszélyt szimatolnak a reformban, a demokrácia nyíltságában. Okkal. Ezek az emberek nemcsak a párt- és tanácsi apparátusban lelhetők fel; megtalálhatók irodákban, hivatalokban, gyárakban, téeszekben, mindenütt, ahol a létezés feltétele: a fenntartás nélküli alkalmazkodás a létező rendhez. Nem kétséges: a "kádárizmus" átjárta a társadalom egész szervezetét, behatolt annak minden eresztékébe.
De – és ez a lényeg – az ország többsége nem veszítette el józan ítélőképességét (kultúráját) e néhány évtized alatt sem. Ezek a milliók mindent láttak 1948 óta: megélték az erőszakos iparosítást, a téeszesítést, az össznépi hurráoptimizmus jegyében elkövetett esztelen beruházásokat, a társadalomra rátelepedő bürokratikus apparátus támadhatatlan uralmát, a gondolkodás szuverenitásának felszámolását. Látták a becsület, az igazság megtiprását, s látták azok sorsát is, akik arra vetemedtek, hogy tiltakozzanak a torz berendezkedés ellen. Ezek a milliók nemcsak a téeszekben, gyárakban, hivatalokban, irodákban voltak fellelhetők, hanem – a párt- és tanácsi szervezetekben is. Mindenütt, ahol hatott az évszázadok alatt felhalmozódott erkölcsiség, ahol a megfontoltság s a túlélés történelmi tapasztalata vezette az emberek cselekedeteit.
Most látni csak, milyen bonyolult viszonyokat hozott létre a látszólag egyértelmű kádári rendszer, s hogy milyen terheket rakott a történelmi igazságtételt követelők vállaira. Mert – s ezt is látnunk kell – az igazságtételre azok is jogosultak, akiket nem tiltottak le, nem üldöztek el, nem zaklattak ellenkezésükért; akik "csak" elviselték a rendszert. Ók is vesztesei annak, őket is elégtétel illeti. Nem paktáltak le a hatalommal – de nem mindenki lázadó, nem mindenki forradalmár alkat, s nem áll mindenki a tudatosságnak azon a fokán, hogy cselekvésre késztetően átlássa a viszonyokat, és élete vagy egzisztenciája kockáztatásával küzdjön az elnyomás ellen.
A "szocializmus" eszméjének erőszakos hirdetése megtette a hatását: évtizedeknek kellett eltelni ahhoz, hogy végérvényesen bebizonyosodjon diktatórikus formájának tarthatatlansága, felerősödjön a demokrácia intézményének szervezett igenlése. Ne feledjük: az elit értelmiségi csoportok sem egyik napról a másikra jutottak erre a felismerésre; a tegnap ellenzéke tegnapelőtt nagyrészt még revizionista kommunista volt. S meglehet, a hatalmaskodó járási osztályvezetővel szembeszálló falusi tanító fizetésmegvonása az adott körülmények között "felért" a budapesti ellenzéki entellektüelnél elrendelt házkutatással – csak azt nem kürtölték világgá a hírügynökségek.
Kétségtelen: a legtöbbet azok adták, akik publikációs lehetőségeiket, állásukat, hazájukat veszítették el az ellenállás miatt. Tisztelet, megbecsülés érte. Mégsem mondhatunk mást: a nemzeti megtisztulásban a múlt differenciálatlan értékelése ugyanolyan végzetes következményekkel járhat, mint az eszmék kizárólagosságra törése. Senkinek nincs joga kisajátítani az igazságot: sem a történelmit, sem a hétköznapit. Keservesen megfizettünk ezért már néhányszor a történelemben: még egyszer nem engedhetjük meg magunknak, hogy emiatt botoljunk el a demokrácia küszöbén.
(ÚTON, 1989)