A sajátosság egyetemessége
Nem tudni miért, de nálunk minden kampányszerűen jelenik meg. Ha ünnepelünk valakit, oly módon tesszük, hogy a végén már mindenkinek elege lesz belőle. Volt beatkorszakunk, volt miniszoknya-korszakunk és volt népzenei reneszánszunk. Mindig vannak ügyeletes sztárok, akik aztán szép lassan eltűnnek a süllyesztőben. Mindig akadnak olyanok, akik szilajul esküsznek az éppen aktuális eszmékre, stílusokra, irányzatokra; hogy aztán idő múltával habozás nélkül nyergeljenek új lovakra.
Érdekes, hogy mindig az ő szavuk a leghangosabb, az ő szentenciáikat harsogja a tömegkommunikáció - miközben szinte defenzív helyzetbe kényszerülnek azok, akik a maguk csendes és szerény módján munkálkodnak a magyar kultúra- és hagyományrendszer időt álló értékeinek ápolásán, a nemzeti identitást erősítő sajátosságok megőrzésén.
A kommunikáció természeténél fogva konzumfogyasztásra alkalmas termékek forgalmazásában keresi érvényesülésének lehetőségeit, ám tudnunk kell, hogy egy nemzet kollektív tudatának mélyén, ha rejtve is, de napi divatok által nem befolyásolt folytonosság munkál; s egy kultúra géniuszának erejét éppen az méri, hogy önmaga lényegi tulajdonságait megőrizve képes-e integrálni a világ jelenségeit; avagy a szüntelenül áramló külső hatások súlya alatt megszűnnek megkülönböztető jellegzetességei. A tét nagy: megmaradni vagy feloldódni a nemzetek és a kultúrák nagy, megsemmisítő harcában.
Volt népzenei reneszánszunk? Hajlamosak vagyunk könnyedén múlt idejű fogalmazást használni már nem teljesén új jelenségek megnevezésére. Ha a népzenei mozgalom kampányszerű felfutására gondolunk, akkor persze - mivel azóta újabb mozgalmak lettek divatosak - sajnálkoznunk kellene az apály (?) beköszöntén. De lehet-e divathullám, mesterségesen felszított érdeklődés kérdése azoknak a sajátosságoknak a felragyogása, annak a kultúrának a képviselete, amely egy nép arculatát, teremtő képességét folyamatában igyekszik felvállalni, továbbvinni és láttatni? Az a szándék, amely a történelmi fejlődésben nem gátolt, torz kényszerpályákra nem vetett nemzetek gondolkodásában a legtermészetesebb, mert felismerten szükségszerű megnyilatkozás?
A sajátosság és az egyetemesség szintézise: a magyar kultúra mérvadó, értékteremtő, s a nemzet jövőjét vigyázó képviselőinek mindenkori hitvallása. Kényes egyensúly: mert míg korábban a partikularitás" túltengése ellenében, akár a hazafiatlanság vádját is vállalva kellett buzgólkodni az egyetemes összefüggések felrajzolásán, addig ma, a világot behálózó, kontinenseket, időhatárokat összekötő kommunikációs és elektronikai forradalom idején mintha a nemzeti jellegzetességek megőrzése szorulna védelemre. Naponta kapunk értesüléseket az izraeli parlament belviszályairól és a libanoni túszdrámáról; de van-e tudomásunk arról, hogy milyen érdekviszonyokat képvisel például egy dunántúli tanácselnök és milyen drámák játszódnak le egy szabolcsi község cigánytelepén?
Sokáig gyanakvás, kétkedés övezte azokat a tudományos kísérleteket, amelyek karakterológiai jegyek alapján kísérelték meghatározni népek és nemzetek jellegzetességeit. Pedig józanésszel nehéz fölfogni, hogy miféle vélekedés vonhatja kétségbe azoknak a vizsgálódásoknak a következtetéseit, amelyek nem rasszista, hanem a történetiség elvét érvényesítő módszerrel állapítják meg a domináns tulajdonságokat. (Más kérdés, hogy ezek olykor sajnálatos módon számító politikai törekvések zászlójává vagy áldozatává válnak; létezésüket azonban nem tagadhatják.) Mert éppen ezek különböztetik meg a bali népzenét a kubaitól; a kínai irodalmat a franciától, a spanyol díszítőművészetet a bolgártól. Nem az elhatárolódás, a különbözés szándékával: hanem annak tényével. Hegemonisztikus törekvésektől mentesen.
S ugyanígy: az olasz zenei közvélemény nem arra kíváncsi, hogy egy magyar kórus miképpen adja elő Nono szerzeményét; hanem sokkal inkább arra, hogyan szólaltatja meg Bartók vagy Kodály műveit. S miközben itthon az egyetemesség egyébként jogos igénye a gazdaságban indokolt normaként fogalmazódik meg, a kultúrában már-már a kívánt egyensúly felbillenésével fenyeget. Egy népzenész mondta: a kelet-európai népek mintha szégyellenék zenéjüket, népi hagyományaikat, mert elmaradottságuk jelképét látják benne. Pedig Hollandiától Japánig szerte a világon soha ekkora érdeklődés nem nyilvánult meg a magyar folklór (népzene, néptánc, népművészet) iránt, mint manapság. A magyar folklór kurrens exportcikk - lehetne, ha nem kellene itthon is állandóan bizonygatni létjogosultságát, nemzetmegtartó szerepét.
Pedig azt, ami csak a miénk, ami csak ránk jellemző, s ami sajátosságunk méltóságát adhatja, senki, semmilyen nemzet nem fogja helyettünk óvni és ápolni. A magyarság fogalmában nem az a lényeges, hogy magyar; hanem az, hogy mi vagyunk alkotóelemei. Képzeteinkkel, érzelmeinkkel, szokásainkkal, lelki habitusunkkal, történelmünkkel, tájainkkal: egy kultúrában. Ennek a kultúrának az értelme természetesen tágabb, mint a folklóré; de viszonya az egyetemességhez éppen sajátossága révén tud megfogalmazódni. A kettő, mint a Yang és a Yin, feltételezi egymást: bármelyikük megszűnése értelmezhetetlenné tenné a másik létezését.
(Hajdú-bihari Napló, 1985)